Örömmel gyűltünk össze erre a találkozóra is, tudván, hogy most ez egy ünnepélyesebb alkalom a többinél. A karácsonyról a beszéltünk, ami egyik legnagyobb és legrégebbi ünnepünk.

A mai rohanó világban gyakran a formaságokra tevődik a hangsúly, miközben a dolgok valódi tartalma elhalványul. Ez persze általánosság, a klubtagságunkra ez nyilván nem jellemző. Ezért gondoltuk, hogy mindenkinek jól fog esni, felidézni a gyerekkorban hallott vagy olvasott hagyományokat és az ünnep történetét.

A kereszténység előtt a téli napforduló idején december 21-én, amikor a leghosszabb volt az éjszaka, enyhítendő a borús hangulatot, szalmából, fűzfavesszőből koszorút fontak, és a napforduló előtti hetekben egyre több gyertyát gyújtottak meg a koszorún elűzendő a sötétséget és az azzal járó szorongató érzéseket.

A kereszténység fölvétele után Krisztus, a megváltó születését ünnepeljük ilyenkor. A népi kultúra őrzi az ősi, ma már ritkábban követett szokásokat.

Ilyen például a Luca napjához köthető a búzaültetés. Ezen a napon kis tálkába búzát szórt a háziasszony, amit karácsony napjáig öntözgetett, s minél magasabbra hajtott ki, s minél jobban kizöldült addigra, annál bővebb termést jósoltak a következő esztendőre. Belsejébe mécsest, gyertyát volt szokás helyezni.

A búza zöldje az adventi remény beteljesülését, fénye a Megváltó érkezését volt hivatott hirdetni, maga a búza pedig az élő kenyeret, Jézust jelképezte.

A Betlehemezés Jézus születésének történetét bemutató, ma is élő, egyházi eredetű népi játék. Szereplői általában pásztoroknak öltözve, házilag készített jászollal vagy betlehemi kistemplommal járnak házról házra. Szent énekekkel, tréfás párbeszédekkel elevenítik fel Jézus születésének eseményeit. Amint az esthajnalcsillag nyomát követve elzarándokolt a három király Gáspár, Menyhért Boldizsár az újszülött Jézushoz Betlehembe.

A pásztorjárás szereplői Karácsony este éjfélig járták a házakat. Kifordított bundát viseltek, tarisznyát tettek a vállukra, kezükben pásztorbotot tartottak. A kispásztor vitte a betlehemi jászolt. Énekeket adtak elő, majd a végén adományokat vártak a ház urától.

A regölés István napjától, december 26-tól újévig jártak a Regősök. A regölés lényegében természetvarázsló énekmondás, köszöntés – bőségvarázsló, párokat összeboronáló, adománygyűjtő szokás volt. Különféle énekeket adtak elő és jókívánságokat mondtak a ház lakóinak.

Az utóbbi századok is kibővítették ezeknek a szokásoknak számát. A gyerekeknek készített adventi naptár nem régi keletű szokás. Kitalálója egy Németországban élő édesanya volt 1900-as években. Az ötletet a kisfia, Gerhard adta, aki minden nap azt kérdezte tőle még hány nap van karácsonyig? Az anyuka a türelmetlen gyermeknek 24 darab, kétszárnyú ablakokat vágott egy kartonra, egy másik papírlapra minden ablak elé helyezett egy cukorkát. A kisfiú minden nap kinyithatott egy cukorkát rejtő ablakot, a napról napra kevesebb meglepetés jelezte neki, hogy nem sokat kell aludnia a Jézuska érkezéséig.

Magyarországon a karácsonyfa a XIX. század második felétől lett népszerű. Először a jómódú nemesi családokban terjedt el, majd a bécsiekhez hasonlóan hamarosan egyre többen díszítettek fel otthonukban egy kis fenyőt vagy ágacskát az ünnep alkalmával. Mára nincs olyan otthon, ahova ne jutna legalább egy szimbolikus fenyőág karácsony idején.

A mai rendszerű árusítás az 1950-es, 60-as évektől vált gyakorlattá. Egykor a karácsonyfának valót úgy kellett lopni a környék erdeiből, ez bizony kockázatos vállalkozás volt. Ilyen történetet örökített meg göllei élményei alapján Fekete István a Péter, 1907 c. írásában.

A régi parasztházak lakószobájában kevés hely volt, nem is lehetett volna nagyobb fát felállítani. A somogyi néprajzi gyűjtők leírása szerint a kis fenyőfát, fenyőágat, zöld gallyat az asztal fölé, a mestergerendára függesztették föl, néhol a falra, a szentképek közé teszik, vagy az ablakba állítják

„A karácsonyfa-állítás szokásának előzménye egyrészt a termékenységet, örök életet, fejlődést, növekedést jelképező karácsonyi életfa, termőág. Másrészt a középkori, egyházi eredetű szokás, miszerint Ádám-Éva napján előadták a teremtés történetét. Ebben szerepelt a paradicsomi életfa, a tudás fája, melyre – almán kívül – rákerült a kígyót jelképező lánc is. Az almafát télen örökzölddel, fenyőfával helyettesítették. A karácsonyfa és a karácsonyi termőág állításának szokása sokáig egymás mellett élt, díszei is sokáig azonosak voltak.”

Az 1890-es évek közepétől egy sajátos magyar karácsonyfadísz és édesség. A Gundel-cukrászat karácsonyi újdonsága: a szaloncukor indult hódító útjára. Ezt, az eredetileg a városi karácsony jellegzetes magyar díszítményét olyan fontosnak érezték az elmúlt száz évben, hogy a háborúk, áruhiányos és diktatórikus korszakok, vagy az 1956-os forradalom idején is a háziasszonyok falun és városon egyaránt a szakácskönyvekben található receptek alapján megfőzték, kiformázták (kockára vágták), és elkészítették jellegzetes csomagolását is, az egész évben gyűjtött selyempapírból és sztaniolból.

Szó volt még az ajándékozásról, családi együttlétről, amivel egy kötetlen beszélgetésben folytatódott az együttlét. Megfűszerezte az alkalmat egyik nagyon kedves klubtagunk Névnapja, akit Andrásnak hívnak . A névnapra hozott finomságok mellet záró sorként említve, de nem utolsósorban a finom házi sütemények, melyek az asztalra kerültek.

Kiss Julia és Juhos Róbert
közösségi civilszervezők