Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Én is szeretettel köszöntök mindenkit. A könyv létrejöttéről szeretnék beszélni röviden.

Azt tapasztaltam, hogy akkor lesz valami igazán jó, ha azokat, akik létrehozzák, valami mély, erős motiváció vezeti. Esetemben ezt egy vak kolléga és barátnő jelentette: Bartha Zsuzsanna. Ő gyerekkori diabétesz miatt veszítette el a látását, de később más komoly betegségek is megtalálták. Ennek ellenére átlátta, és pontosan tudta értékelni a helyzeteket, ás áradó életszeretetével sok embernek csalt mosolyt az arcára.

Ismeretségünk régre nyúlik vissza. Én akkoriban a VI. kerületi önkormányzat lapjának, a Terézvárosnak voltam a főszerkesztője, ő pedig az MVGYOSZ havilapjának, a Vakok Világának. Cikkeket kértem tőle egészségügyi témákban, ő pedig szívesen küldött el a szövetség rendezvényeire vagy egy-egy interjúalanyhoz. Egyre otthonosabb lettem hát a látássérült emberek körében, és jólesően állapítottam meg, hogy hány okos emberrel találkozhatom itt, és hogy jó részüknek humora és öniróniája is van.

Egy idő után a lap olvasószerkesztője lettem, aminek révén első kézből értesültem a szövetség belső ügyeiről. Ekkoriban ismertem meg Fodor Ágnest, Németh Orsolyát, Berke Mónikát és a többieket. Nemsokára megalakult a VGYKE, aminek a sorsáról, hol innen, hol onnan kaptam híreket. 2013-ben aztán az FSZK egyik felnőttképzési projektjében találkoztunk újra, ahol jómagam a fogyatékosügyi, esélyegyenlőségi tanácsadó csoport egyik tagja voltam, Ági és Orsi pedig a trénereink. Valahol ennek hatására fogalmazódhatott meg Fodor Ágiban az elképzelés, hogy ki kellene adni egy újszerű könyvet.

Egy szervezet bemutatása természetesen nem képzelhető el a tagjaival való szoros együttműködés nélkül, így volt ez a Közösséget építünk-nél is. Interjúk sora kezdődött el, szaporodtak a hangfájlok a diktafonban és a jegyzetek a füzetekben. Folyamatosan jártam az elnökségi ülésekre is, közben próbáltuk kitalálni Ágival a legmegfelelőbb formát és szerkezetet. A VGYKE-s csapat jó része itt ül a helyszínen, nekik ezt nem kell részletezni. Egyúttal viszont egy másik csapat is elkezdte a munkát, a könyvkészítők csapata: a szerkesztők, fotósok és grafikusok, majd a végső fázisban a tördelők és a nyomdászok.  Köszönet nekik érte.

A végeredmény most itt fekszik az asztalon, a székeken vagy a hallgatóság ölében. Mit üzenhet nekünk ez a 252 oldal sok-sok fotóval? Megtalálható benne a VGYKE történetének számos mozzanata, kiemelkedő alakja, így az egyesület tagjainak először is történetmesélést jelenthet, és talán új összefüggések feltárulását.

Másoknak alkalom lesz a látássérült emberek megismerésére, arra, hogy olvashassák szavaikat, nézhessék arcukat és mozdulataikat a fényképeken. Közben pedig nemcsak az egyes emberekről szereznek ismereteket, hanem vélhetőleg az emberi lélekről és teljesítőképességről is.

És lehet a könyvnek egy harmadik szerepe is, a csoport-emlékezet egyik elemeként. A ’80-as évektől kutatják a kulturális emlékezés és az emlékezet mechanizmusát – és egyre nyilvánvalóbb, hogy a csoportnak másképp működik az emlékezete, mint az egyénnek. Míg az egyéni emlékezet automatikusan jön létre, a csoportnak önmagának kell ezt megteremtenie. Bár az egyéni emlékezet is tünékeny, amiből – ha nem erősítjük meg fényképekkel, levelekkel, családi emléknapokkal és baráti összejövetelekkel –, idővel elillannak fontos részletek.

A csoportban ráadásul változnak az egyének, és kiválásukkal el-eltűnnek a múlt emlékfoszlányai. De itt is vannak megtartó és építő módszerek – évfordulók, közös események, ünnepek, saját dal vagy kiadvány a csoport életéről, hisz meg kell osztani azokat az emlékeket, amelyeket nem mindenki maga élt át. Ezzel erősödik a csoport kohéziója.

Bízom benne, hogy a Közösséget építünk című könyv is hozzájárul ehhez a VGYKE életében. A további munkához pedig sok sikert kívánok!

Elhangzott a Közösség építünk könyv könyvbemutatóján, amely 2017. október 26-án, 10 órakor kezdődött a Zuglói Civil Házban (XIV. ker. Csertő park 12.)