Interjú Nyusti Szilviával

Nyolc évig tartott Nyusti Szilvia és Takács Péter jogi küzdelme, míg ez év tavaszán az ENSZ fogyatékosügyi bizottsága állást foglalt a magyarországi bank automaták akadálymentesítése ügyében. A nemzetközi szervezet felszólította a Magyar Kormányt, hogy hozzon intézkedéseket annak érdekében, hogy a bankok pénzkiadó automatáit a vak és látássérült emberek is tudják használni.

Forrás: www.mno.hu

Takács Péterrel kezdte meg hosszúra nyúlt küzdelmét az ATM-ek akadálymentesítésének ügyében. Miért szövetkezett vele, milyen munkamegosztás volt kettejük között?

 Tíz éve végeztem a jogi egyetemen, és nem sokkal ez után, nagy lelkesedéssel vágtam bele ebbe az úgynevezett küzdelembe. Ha valaki azt mondta volna  akkor, hogy nyolc évig fog tartani valószínűleg nem hittem volna el. Péter akkor a vakok szövetségében dolgozott, ott kezdődött az egész OTP-s ügy. Volt egy levélváltás a bank és a szövetség között, ami számunkra nem volt kielégítő, ezért határoztunk úgy, hogy folytatjuk, immár magánúton. Megkerestük a De Jure Alapítványt, és aztán nagyon gyorsan követték egymást az események. Mindketten rendelkeztünk akkor már bankkártyával, nekem negatív tapasztalataim is voltak, egyszer elnyelte az ATM a kártyámat és az volt az utolsó csepp a pohárban. Ez nem szövetkezés volt, inkább szerencsés véletlen, a nyolc év során megtapasztaltuk, hogy jól tudunk együtt dolgozni, minél többen vagyunk benne egy folyamatban, annyi szempontból tudjuk egymást segíteni. Péter kommunikációs szakember, nekem jogász végzettségem van, úgy gondoltuk jól kiegészítjük egymást, mert egy ilyen ügy véghezviteléhez mindkét szakértelemre szükség van. Közben nagyon jó szakértői társaság alakult körülöttünk, akik végig mellettünk álltak, segítettek. Szerencsésnek tartom, hogy nem egyedül vágtam bele ebbe a dologba, sokszor voltak nehéz pillanatok, mint például a másodfokú ítélethozatal vagy a legfelsőbb bíróság végzésének kézhezvétele. Egyedül sokkal nehezebben viseltem volna ezeket a megalázó helyzeteket.

Voltak, akik azt terjesztették rólunk, hogy  elsősorban haszonszerzési célból perelünk, hogy pénzért csináljuk az egészet. El kell mondanom, hogy személyiségi jogi perekhez képest alacsony összegű nem vagyoni kártérítési összeget jelöltünk meg, és nekem első perctől kezdve az volt az elképzelésem, hogy ezt nem saját célra szeretném felhasználni, mára már pontos terveim vannak arról, milyen célra fogom felajánlani.  A bizottság döntése (ajánlása) is lehetővé teszi kártérítési igény érvényesítését, ezt is az átlaghoz képest alacsonyabb összegben kértem kifizetni.

Honnan értesült arról, hogy az ATM-ekhez való hozzáférés lehetne másként is, mint ahogy a hazai gyakorlatban tapasztalható?

 Jogi egyetemre jártam. Egyik évben évfolyam dolgozatot is írtam az Európai Unió fogyatékosüggyel kapcsolatos jogi szabályozásából.  Saját élményű külföldi tapasztalataim is alátámasztották, hogy még sok a lemaradásunk más, elsősorban tőlünk nyugatabbra eső országokhoz képest. Már az egyetemen egyértelmű volt számomra, hogy szociális ügyekkel, és az emberi jogok védelmével szeretnék foglalkozni, ezért kifejezetten ezekre a tárgyakra összpontosítottam, polgárjog, alkotmányjog. Tisztában voltam azzal, hogy az igazi nagy polgári jogi mozgalmak úgy kezdődtek, hogy az emberek harcolni kezdtek jogaikért, precedens értékű pereket vittek véghez. Azok az országok, akik előttünk járnak, úgy jutottak el oda, ahol most tartanak, hogy az érintett emberek felvállalták saját ügyüket, és bíróság és egyéb állami szervek előtt érvényesítették akaratukat. Hallottam arról, hogy a De Jure alapítvány vállal ilyen perekben segítségnyújtást, és azt gondoltam, fiatal jogászként, hogy akkor ezt a folyamatot el kell indítani. Olyan precedens értékű ítéleteket szerettünk volna elérni, amelyek bizonyítják, hogy a törvényekben meghatározott jogainkat érvényesíteni is tudjuk a gyakorlatban.

Nagy bátorságot adott az is, hogy a De Jure Alapítvány korábban már eljárt egy akadálymentességi perben, Nagy Bendegúz sikeresen lépett fel az egyik Budapesti kávéházzal szemben.

Azt gondoltam, hogy ez egy követendő példa, és szinte biztos voltam abban, hogy sikert fogunk elérni. Az elsőfokú döntés ezt is igazolta, mert helyben hagyta a keresetünket, és részleges akadálymentesítésre kötelezte a bankot. Mi már ennek is nagyon örültünk, de a másodfokú ítélet mindezt hatályon kívül helyezte. Ekkor felülvizsgálatot kértünk, és legnagyobb megdöbbenésünkre a legfelsőbb bíróság jóváhagyta a másodfokú döntést. Akkor, annak a döntésnek a kézhezvételekor éreztem, hogy nincs tovább, reménytelen minden próbálkozás, ebben az országban nekünk nincsenek jogaink. Ám, ekkor jött egy telefonhívás, hogy a Magyar Helsinki Bizottság vállalná, hogy kiküldi az egész ügyet az ENSZ fogyatékosügyi bizottságának. Én akkorra már olyan kiábrándult voltam, hogy csak annyit válaszoltam tegyék, ahogy jónak látják, aláírtam egy papírt a meghatalmazásról, és valójában nem hittem abban, hogy ebből még jó is kikerekedhet. Három év múlva, 3013. áprilisában kaptuk meg a választ, ami már ismert.

Hány helyen keresték az igazukat, mire eljutottak az ENSZ fogyatékosügyi bizottságához?

Szabályos bírósági eljárás volt, első fok, másodfok és a másodfokú ítéletet kértük felülvizsgálni. Ezt követően kimerítettük a Magyarországon szóba jöhető jogorvoslati lehetőségeket, ezután fordultunk az ENSZ bizottságához.

Tapasztaltak-e valami előrelépést, amióta megszületett az ENSZ bizottságának állásfoglalása? Változott-e a bankok hozzáállása a problémához?

 Nem tudok arról, hogy bármi változott volna, de szeretném hinni, hogy folyamatban vannak változások, akár a mi tájékoztatásunk nélkül is. Velünk egyelőre semmit nem közöltek.

Az EMMI mintha – a bankok felé -, megengedőbben állna az ügyhöz, mint ahogyan az ENSZ bizottsága. Mindössze ajánlásról beszél. Mi erről az Ön véleménye?

Az ENSZ bizottsága valóban ajánlást fogalmaz meg, hivatalosan így nevezik azt a döntést, amit a bizottság a jegyzőkönyv alapján hozhat. Véleményem szerint ez nem jelenti azt, hogy nem kötelező. Vannak jogintézmények, amelyek ajánlást fogalmazhatnak meg, ilyen a magyar ombutsmani rendszer is, de ez messze nem jelenti azt, hogy nem kötelező betartani, illetve figyelmen kívül lehet hagyni. 

Meglátása szerint mikorra érhetjük azt el, hogy a Magyarországon működő valamennyi ATM akadálymentes legyen?

Ha az ajánlásban foglaltak szerint megszületnek azok a jogszabályok, amelyek ezt kötelezővé teszik a bankok számára. Ha az állam és a bankok vezetői is felismernék  ennek fontosságát. Ha megértenék, hogy mi csak egyenlő esélyű hozzáférést szeretnénk kapni a szolgáltatásokhoz, és nem politikai ügyként kezelnék a kérdést.

Szerző: Zelei Béla