A szobában a kályha melegénél egy fehér angyal fekszik. Szárnyait elrejtette, ahogy glóriáját is, de tekintete elárulja: különleges. Morog. Nyújtózkodik. Kacsint, majd sóhajt. Sziesztázik. Igen, ő Lili. Lili, akitől annyi mindent tanultam az évek során, mert igazán a kutyák a legjobb életvezetési tanácsadók.

Élvezzük az életet a jelenben!

Amikor elmegyünk sétálni, vagy kiszabadulunk a természet lágy ölére, Lili nem lamentál azon, hogy fusson-e, mint egy „őrült”, beszagoljon-e az összes pocok lyukba, vagy megrágjon-e egy kívánatos botot. Cselekszik, s teszi ezeket általában egyszerre. A mozgása, a viselkedése olyan szabad, amiből tanulni lehet. Megérteni azt, hogy csak, és kizárólag a most számít, az a biztos. A tegnap már nincs – ki emlékszik már a 24 órával ezelőtti gödörásásra, a holnap bizonytalan, nem szimatolható ki előre, akkor marad az azonnali pillanat.

Csináljunk mindent szívünkből

A fa akkurátus megrágása egyszerűen frenetikus Lilim esetében. Fogja, megragadja, vagy elveszi a játszótárstól, és teljes beleéléssel, a külvilág kizárásával csak a szálkát keresi… nem a másikban, hanem az ágacskában. Jóízűen eszegeti, mancsával olykor-olykor utána kap, és nem engedi, hogy megzavarják. Belerakja szívét-lelkét, ahogy minden másba is: ha eszik, akkor miatta bomba is robbanhat, nem érdekli. Ha simogatják, akkor csak a babusgatásra koncentrál. Ízig-vérig él.

Legyünk őszinték

A négylábúak világa egyszerű, a szó nemes értelmében. Némi fenék szaglászás után már kész a képlet, hogy a fajtatárs szimpatikus, avagy sem. Nincs felesleges cicó, barokkos körmondatok, színjátszó előadások. Amennyiben a másik eb átmegy a popó teszten jöhet a játék, a séta, a szórakozás, de ha az ellenkező eset lép életbe a morgás, vakkantás helyrerakja a feleket. Mi emberek szeretünk kihátrálni az éles helyzetekből, sokszor érthető módon. Mégis meg kell próbálnunk őszintén cselekedni… Bár valószínűleg nálunk a hátsó fertály szaglászása nem lenne nyerő taktika.

Szeressünk most, és mindörökké!

Szeretek elmélázni Lilin. Mindegy, hogy éppen mit csinál: a plüsseivel játszik, az erdőben kujtorog, alvást színlel, kacsintgat, vagy ásít. Abban a percben, hogy felé nyújtom a kezem farka motollaként csapkodva hirdeti: összetartozunk. Ez az az ütem, ami mindenütt ugyanúgy szól. Nincsenek kivételek. Ha fél, akkor is megnyugszik az érintésemtől, ha boldog, még szikrázóbb lesz minden mozdulata. Összes pórusával azt harsogja: szeretlek. Ilyenkor gondolkodom el azon, vajon mutatjuk-e mi is elégszer szeretteinknek ezt? Mert mondani nem elég. Tettek kellenek.

Mindig van remény

Nem egyszer tapasztalta meg Lilim, hogy rosszul vagyok. Hogy a gyengeségem csak az ágyamig engedett lépnem. Hogy kezelés után kiszívták az erőmet. Vagy a kórházban érezte, minden egyes szőrszálával, hogy élet-halál küzdelem zajlik. És sohasem adta fel. Nézett. A szemei szuggeráltak. A barna íriszek hirdették: túléled, megcsinálod, megteszed. Volt, hogy a lépcsőn csak azért tudtam felmenni, mert ő mellettem állt, fejét a tenyerembe dugta, és segített. A szomorúságra is vidám csóválás, hideg orr böködés a reakció. Mert a hite kifogyhatatlan. Tudja, hogy van tovább: mancs a kézben.

Fotó: Mák Dóri

Forrás: vakvagany.cafeblog.hu