Élettapasztalatával, magabiztos, erőt sugárzó jelenlétével szinte már-már tapinthatóak voltak azok a pozitív rezgések, amelyek valamennyi jelenlévőre inspirálóan hatottak.
Kérdésekből ezúttal sem volt hiány, megtudhattuk, hogy Katalin évtizedek óta sikeres üzletasszonyként áll helyt, e mellett pedig tanít, újabb nyelveket sajátít el és nagy szenvedélye az utazás.

Te hogyan éled meg azt, hogy látássérült vagy?

Azt vallom, hogy nagyon fontos megtartanunk emberi oldalunk azon részét, amely magába foglalja, hogy tudunk megköszönni, hálásnak lenni, tenni másokért, és nem érezzük azt, hogy „nekünk ez jár, mert valamit elvett tőlünk az élet, így kompenzálnia kell”. Legjelentősebb feladatunk látássérültként, hogy ugyanolyanok maradjunk, mintha nem lennénk azok. Fogadjuk el a segítséget, ahol kell, persze e mellett legyünk önállóak is.
A szélsőségek sosem vezetnek jóra, így mindig tudatosan elkerültem őket. Úgy próbáltam beilleszkedni a társadalomba – legyen az a munkaerőpiac, baráti kör, esetleg az iskolai közösség, ahol most dolgozom –, hogy egy pillanatra sem gondoltam azt, hogy nekem bármin is kevesebbet kellene dolgoznom azért, mert nem látok.

Számodra mit jelent a segítségkérés? Szívesen teszed, vagy inkább igyekszel önállóan tevékenykedni?

Nehéz megtalálni a középutat, ami egyszerre jelenti azt, hogy megkeresem a magam kenyerét, és nem szorulok rá senkire, de eközben tudok, merek és akarok segítséget kérni, hálásnak lenni, alázattal elfogadni és megköszönni. Úgy vagyok független, önálló és magamat vakként is megvalósítani tudó, hogy eközben nem állítom azt, hogy nem kell a segítség, amikor kell.

Mesélj nekünk üzletasszonyi pályafutásodról. Hogy kezdődött mindez?

1981-ben végeztem tanárként, ez volt az a pálya, amelyhez éreztem affinitást és úgy gondoltam, hogy jó is lennék benne. Maradtam hát az ELTE Idegennyelvi Lektorátusán és tanítottam, akkoriban még szóba sem került a nyelviskola. A későbbiekben férjhez mentem, két gyermeknek adtam életet, és a kisebbik is már 5 éves volt, amikor a férjemmel elkezdtünk dolgozni a tervek megvalósításán.
1992-ben létrehoztunk egy kis nyelviskolát, így egyszerre több lábon álltam, hiszen mellette folytattam az egyetemen való tanítást és a magánoktatást is.

Milyen szakmai tudás kellett ahhoz, hogy vállalkozóként érvényesülni tudjatok?

Autodidakta módon sajátítottuk el a fortélyokat: adott volt egy bölcsész és egy műszaki értelmiségi, akiknek nem volt közgazdasági végzettsége. Nem mentünk egyetemre, hogy megtanuljuk a vállalkozásfejlesztés metódusát, hanem fokozatosan rájöttünk, hogy mily módon kell kiszámolni egy tandíjat, hogyan kalkuláljunk a terembérrel, a tanárok fizetésével, stb.
Viszonylag hamar kiderült, hogy ezt jól tudjuk működtetni: ’94-’95-ben már annyi tanítványunk és csoportunk volt, hogy föl kellett vennünk még két tanárt.

A sikerek hatására milyen mértékben változott meg az életed és mivel foglalkozol pontosan ma?

2002-ben annyira komollyá vált a helyzet, hogy ott hagytam az egyetemet és a stabil megélhetést biztosító vállalkozást választottam. Jelenleg a nyelviskola szakmai vezetője vagyok, de emellett otthonosan mozgok már a felnőttképzési törvények, a végrehajtási rendeletek és a megváltozott jogi körülmények területein is.
Részben van egy felügyeleti részem, továbbá az én feladatom az összehangolás, és én döntök a tendereken való elindulásról. A mai napig 10 órát dolgozom, fél 8-tól, este negyed 9-ig.

Hogyan pihensz, mi kapcsol ki?

Három dolog pihentet leginkább: az angol-amerikai, kanadai és ausztrál irodalom, a klasszikus zene és az utazás. A férjemmel sokat utazunk, ami mindig feltölt. Kedvenc helyem Olaszország, ezért elkezdtem olaszul is tanulni. 2 éve voltunk Szardínián, s az ott tapasztalt élmények azóta is felülmúlhatatlanok számomra.

Mi varázsol el ilyenkor?

Minden, a szagok, a hangulatok, a sziklák tapintása, a föveny érzése, a tenger, és nem utolsó sorban az, hogy a nyelv segítségével megismerhetem az embereket.
Külön élmény számomra, hogy a múzeumokban mindent meg lehet fogni. A Vatikáni Múzeumban például adnak egy gyolcsszerű rongyot, amellyel a szobrok megtapinthatóak. Az ilyen látogatások alkalmával közelebb kerülök az adott kultúra építészetéhez és szobrászatához.

Hogyan tovább?

Jelenleg 80 foglalkoztatott tanárunk van, és 50 céggel vagyunk kapcsolatban. Felmerült már a nyugdíjba vonulás kérdése, de úgy érzem, hogy bőven van bennem erő, szívesen dolgoznék még legalább 5 évig.
Angol tanárként rá nem jöttem volna, hogy én ezt szeretem csinálni. Tanítok ma is, de kevesebbet, 14 órában hetente.

Említetted, hogy 50 céggel vagytok kapcsolatban. Ilyenkor Te tárgyalsz a cégekkel, s ha igen, milyen a fogadtatásod?

Igen, én szoktam tárgyalni, de nyilván nem egyedül megyek. Néha érzékelek egy kis feszültséget a levegőben, de ez nem számottevő és nem szokott szóba kerülni a téma.
Viszont, ha egy új csoportba megyek tanítani, már az elején tisztázom a helyzetet: elmondom, hogy mióta nem látok, és meg tudom oldani a fogalmazások javítását, de ha valaki esetleg kellemetlenül érzi magát ebben a szituációban, akkor szóljon bátran.

Volt már olyan üzlet, ami a fogyatékosságodból kifolyólag hiúsult meg?

Elképzelhető, hogy volt ilyen, de nem jellemző a magyar üzleti életre, hogy valaki ír egy levelet, hogy „Tisztelt Udvardi Katalin! Nem bízunk az Ön fogyatékos vezetési kompetenciájában, ezért nem Önök nyerték a tendert.” Ilyet sosem kaptam, de ettől még előfordulhatott.

Ha egy mondatban meg kéne fogalmaznod a hatékony tanítás titkát, hogyan írnád le?

Úgy gondolom, hogy minden a hozzáálláson áll, vagy bukik, hiszen ha komolyan veszed a diákot – legyen Ő kicsi, nagy, vagy felnőtt -, és azt látja, hogy Neked fontos az, hogy Ő megértse az anyagot, akkor a tanulási folyamat is sikeres lesz.

Ivanova Daniela