“Ma van a vakvezető kutyik világnapja. Felhő ettől persze még nem kap a reggelimből, pedig nagyon édesen hesszel a lábamnál. Sajnos nem tudom lefotózni, de képzeljetek el egy nyirkos nózit, kellően kutyaszagút a futtatástól, meg egy éhenkórász, korgógyomrú nyüszögést, pedig ő most fejezte be a kajáját! Imádom! Ahogy lépcsőket jelez, ahogy odébb megy hogy ne üssem meg magam a korlátnál, oszlopnál, kukánál. Ahogy padot vagy széket keres nekem, ahogy fegyelmezetten nézi a nyuszikat az állatorvosnál, épp csak egy kicsit magyarázva el nekem, hogy unja már a bárányosrizsest, ehetne valami mást is. A puha, tiszta, Felhőszagú bundáját is, meg ahogy mormog ha megtalálta a kényelmes pozíciót, sétálni akar, vagy csak válaszol arra, hogy énekelek. Ahogy ül a fürdőszoba nyitott ajtajában és kémleli, hogy hogyan sminkelek, meg ahogy odahozza a cipőmet, hogy menjünk már futtatóba! A legjobb, legbiztonságosabb, legmenőbb, legleglegebb lény az életemben, mert olyan mint én, csak valahogy mégis sokkal szerethetőbb, elnézőbb, türelmesebb.”

Elképesztő érzékkel elkapott pillanat. Nem tudom, hogy vajon profi fotós készítette-e, de ezen a képen egyszerűen minden a helyén van. Az utcán készült, fekete-fehér, művészi igénnyel megkomponált kattintás. Ani, Felhő mellett guggol, aki nyugodtan üldögél. Fiatal fekete labrador, két okos szeme távolba réved, figyel. Még ha most épp nem is közlekednek, azért ő dolgozik, amíg rajta van a hám, addig legalábbis biztosan. Ennek teljesen tudatában is van, sugárzik róla a szolgálatkészség. Ani, egyik kezét négylábú segítője hátán nyugtatja, szelíden mosolyog. Hosszú, passzos farmert, hozzá kis dzsekit, egy lazán a nyakára kanyarintott könnyű, mintás tavaszi sálat és vászoncipőt visel. Váll alá érő haja kiengedve, egyik oldalt a füle mögé csúsztatva. A háttérben, mintha a különleges pillanat kedvéért megállt volna a világ, minden csöndesnek és néptelennek tűnik. Egy régi városi bérház falai, villanypóznák, kis kuka, egy a kép szélére tévedt elhaladó autó… Az utca valamennyi nyűge, feladata és kihívása, de most mégis minden nagyon nyugodt. Az égen felhőfoszlányok úsznak, a szinte monokróm környezetben csak néhány árnyalattal világosabbak, mint a járda aszfaltján a gazdi mellett ücsörgő névrokon.

A narrációt írta: S. Tóth Erika