Mesélj egy picit a látássérülésedről az olvasóknak!

Édesanyámnak volt egy barátja, aki kullancscsípés következtében agyhártyagyulladást kapott. Az orvosok annyit mondtak neki, hogy ha isteni csoda folytán életben marad, akkor vakon kell leélnie az életét. Anyukám annyit mondott „Uram, add nekem Őt vakon is, én leszek a szeme élete végéig!”. Sajnos ez a barátja meghalt. „Helyette” viszont jöttem én…

11 hónapos koromban szemfenék rákot diagnosztizáltak nálam. A csernobili katasztrófa után nagyon sok gyerek született rákosan, és sok volt az inkubátoros baba. Én is közéjük tartozom.

Amikor tudatosodott édesanyámban, hogy megvakultam, nem tudott mit kezdeni a helyzettel, és mint a legtöbb embernek, neki is időbe telt, míg végül meg tudott békélni vele.

Orvosokhoz jártatok?

Sajnos az akkori orvostudomány nem sok reménnyel kecsegtetett minket, orvostól orvosig jártunk. Az egyik professzor anyám karjaiba lökve a következőt mondta: „Csináljon helyette másikat, ez úgy is meg fog halni”. Mi ketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Marosvásárhelyen Fodor László professzor úr megműtötte a szememet, mondván: az életemet meg tudja menteni, de a látásomat nem. 17 évig úgy éltünk, hogy küzdöttünk a rákkal, s a halállal. 17 éves koromban elmentünk egy szemészeti klinikára, ahol megállapították, hogy a rákos sejtek elhaltak, így akár 80 évet is élhetek. Ez számomra nagyon jó hír!

Miket szerettél csinálni gyerekként?

Furcsa a sors fintora. Ha az ember elveszít valamit, s ennek folytán hiányossággal találja szemben magát, akkor e hiányosságot az élet többi területén valamivel kompenzálnia kell. A kérdés az, hogy mivel? Ahogy én emlékszem, már gyerekkoromban is rengeteg verset megtanultam, sokat énekeltem édesanyámmal, s verseltem, bárhova is mentünk. Volt egy kicsi szintetizátorom, amin szintén sokat szerettem gyakorolni.

Hogy teltek a diákévek?

A 80’-as-90’-es években még nem létezett az integráció, édesanyám volt az egyike azon embereknek, akik elindították ezt a fajta kezdeményezést. Az óvodai éveket Pesten a Vakok Óvodájában kezdtem el, de a kis csoportot látó gyerekek között végeztem el.

Három helyen is megfordultam az általános iskolás évek alatt: először Pesten a Vakok Általános Iskolájában, majd Gödöllőn az Erkel Ferenc Zeneművészeti Általános Iskolában, végül pedig a Vakok Általános Iskolájában – elterjedt nevén- a Vakodában.

Gimnáziumi tanulmányaimat Halásztelken a Bocskai István Református Gimnáziumban végeztem, mely intézményt Kapa Egyetemnek becéztek, mivel régen kertészeti szakközépiskola volt, s e szakmák a mai napig tanulhatóak az intézményben.

Érettségi után merre vitt tovább az utad?

A Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképzőkarán végeztem, hittanoktató szakon, majd következett egy képzés, mely által a jelenlegi munkahelyemen dolgozhatok. Ehhez egy ceglédi látássérült egyesület műsorában való zenés fellépés adott egyfajta löketet. Korábban nem szerettem látássérültek közé járni a Vakodában tapasztalt negatív hatásoknak köszönhetően, most mégis a VGYKE egyik közösségi civil szervezője vagyok, és nagyon szeretem a munkám. A munkatársaimmal bármit megbeszélhetek, és mindig számíthatok rájuk.

Az andoki és az indián zene szerelmese vagy. Honnan jött ez?

A szülészorvosom kecsua indián, a Vakok Óvodájában az óvó nénim pedig perui származású volt, és ezek a találkozások nagy hatással voltak rám. Már a 90’-es években hallhattunk andoki utcazenészeket a pesti aluljárókban. Így hódított teret ez a muzsika a magyar és az európai közönség között, amit népnevén indián zenének hívnak.
Kezdetben én is sok indián könyvet olvastam, és 16 éves koromban csúcsosodott ki nálam ez a fajta zenei érdeklődés. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak próbálkozásaim más műfajok területén. Általános iskolás koromban furulyázni majd zongorázni tanultam, viszont idővel rá kellett jönnöm, hogy semmi affinitásom nincs a zongorához, így jött az orgona és a kóruséneklés. Kétszer végeztem el egy kántorképző szakot, mégis éreztem, hogy valahogy nem az igazi. Gimnazista koromban tanultam meg gitározni a dél-amerikai zene miatt. A gimnáziumi évek alatt sokszor vállaltam zenei szolgálatot istentiszteleteken, kollégiumi összejöveteleken, jótékonysági esteken, stb.

Van még egy szenvedélyed a zenélésen kívül. Mi az?

Gyerekkorom óta gyűjtöm az andoki utcazenészek zenés albumait. S bár tudom, hogy legtöbbjük ugyanazt a zenét játssza, nem számít. Amióta bejött az életembe az internet, no meg a Facebook, azóta csak még jobban felerősödött bennem ez a szenvedély. Ha találok egy jó zenés albumot, szinte megszállottá válok, és buzgón töltögetem le, alig lehet a gép elől kirobbantani (nevet).

Az indián és andoki zene nem épp a legismertebb műfaj. Miért pont ők állnak ilyen közel a szívedhez?

Fogós kérdés. Mindannyiunk más-más zenei műfajban tud kiteljesedni. Az a meglátásom, hogy a többségi társadalom beskatulyázza a vak zenészeket, általánosítanak. Hadd meséljem el egy élményemet. Egyik este, amikor hazafele mentem, egy lány elkísért a HÉV-ig.

A következő kérdést tette fel nekem: „Te szereted a komoly zenét?” „Nem” – mondtam neki, mire ezt felelte: „Pedig a vakok szeretik”.

A saját példámon szeretném megmutatni, hogy a látássérültek között sincs két egyforma ember. Ahogy az épek, úgy mi is különféle műfajokban mozgunk otthonosan.

Talán azért is választottam az andoki és más indián zenéket, mert azt jeleníti meg, amire mindig is vágyunk: a szabadságot és az egyenlőséget. Az utcazenész andokiakra szívemből felnézek, hogy önmaguk mernek lenni minden helyzetben.

Merre láthat és hallhat téged a nagyközönség?

A VGYKE eseményein kívül fellépek még latin-amerikai rendezvényeken, iskolai, művészeti rendezvényeken, de bárhova szívesen megyek, ahova hívnak.

Mit szeretnél üzenni a zenén keresztül?

Az üzenem a sérült és az ép embereknek egyaránt, hogy az élet egy szép játék, még akkor is, ha olykor tele van labirintusokkal, amikből ki kell találnunk.

Ivanova Daniela