Lehet, hogy filmesztétaként – ami nem vagyok – más szemszögből látnám, más részletek domborodnának ki számomra, de mivel elsősorban látássérültekkel dolgozó, többnyire mindenből szakmát csináló kekec nézői minőségemben voltam jelen, én érzékenyítőfilmnek láttam ezt a félig-meddig szerelmi történetet. Nem tudtam szabadulni a “nézd meg, ezt így csinálja egy vak” klasszikus attitűdtől, ami a szemléletformáló programok sajátja. Egy érzékenyítés, mindig kicsit didaktikus jellegű, bár ezt megpróbálhatja az ember a lehető legjátékosabbá tenni. Ez a film is ilyen volt, tanító jelleg, de sajnos a csipetnyi szerelmi felhang ellenére is túl kevés játékossággal. Hozzáteszem, kibicnek semmi se drága, én magam se tudom, hogyan lehetne látó nézők számára egy vak ember mindennapjait nem didaktikus keretben ábrázolni.

Na jó, most mégis eszembe jutott egy ellenpélda, Hernádi Gábor Lora című filmje, ahol a vak főszereplőnk (Lucia Brawley) épp olyan tapasztalatlan a számára viszonylag új állapottal kapcsolatban, mint maga a néző, úgyhogy együtt bukdácsolnak a – enyhe képzavarral élve – tudatlanság sötétjében. A Lorában valahogy nem a vakság van a középpontban, hanem egy érzelmi trauma, aminek a vakság csak következménye. Az más kérdés, hogy így viszont számos elemében “szakszerűtlen” a film, hiszen Lora maga sem rendelkezik a kellő “vakos ismeretekkel”, viszont ettől válik elvonatkoztatottá, kevésbé szájbarágóssá a történet. Hogy csak egy példát említsek: a lány – bár látóként kedvelte a színes ruhákat – vakként csak feketét hord, mondván akkor nem tévedhet nagyot. Mivel egyedül él, ezt az állapotot leküzdhetetlen kihívásnak tekinti, de csak mert járatlan a “vakos praktikákban”. Az attitűdje teljesen érthető és emberi, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy előtte még csak látássérült sem volt.

De térjünk vissza a Láthatatlanul c. alkotásra. Itt a főhős, Balázs (Barkó Tamás) született vak és nem csak szerepe szerint (ahogy a Lorában Lucia Brawley), hanem a valóságban is. A másik főszereplővel Annával (Józsa Bettina) egy a Láthatatlan Kiállításra emlékeztető programon találkozik, ahol a fiú az egyik tárlatvezető. Elég rendhagyó, bár szerintem kissé direkt megoldásként az első néhány képkocka sötét, csak a jelenlévők hangját halljuk, hogy a néző belehelyezkedhessen a vak főszereplő és az általa vezetett látogatók nézőpontjába, helyzetébe.

Már az első pillanattól érdekes a szituáció, mert Anna a pasijával (Ladányi Jakab) érkezik a kiállításra, aki aztán kis időre magára hagyja barátnőjét és Balázst, hogy egyedül bóklászhasson a sötétben. Balázsnak tetszik a lány, ezért él a kínálkozó lehetőséggel és kicsit közelebbi fizikai kontaktusba lép Annával, semmint a kísérési szituáció indokolná. Annának ez ugyan feltűnik, de csak furcsa bizonytalanságként, amivel nem tud mit kezdeni. Meg is említi barátjának, mikor hazafelé tartanak a tárlatvezetés után, de mindkettejükben felmerül, joggal, hogy nem értelmezik-e mégis félre a gesztust. Vajon hol végződik egy vak ember számára a helyzeti kiszolgáltatottságból adódó fizikai kontaktus és hol kezdődik az intimitás? Pl: Ha Balázs úgy mutat meg a sötétben egy tárgyat Annának, hogy ráteszi a lány kezét, de a sajátját közben “elfelejti” rögtön levenni róla, az valami “vakos dolog”, amit egy látó nem érthet vagy kétségtelen flört?

Balázs otthon megbeszéli vak lakótársával (Ócsvári Áron) a történteket, maga is érzi, hogy kicsit “sok” volt a lánynak elsőre, közben megfigyelhetjük, hogyan szeleteli a zöldséget egy konyhában járatos vak fiatal… A következő jelenetben, mikor a két főszereplő az utcán véletlenül összefut, amire furcsán néztem. A vak srác egy afféle “szentinel”-jelenetben kihallja az utcazajból a Anna hangját, aki éppen telefonál! Hát jó. Balázson, aki talán munkahelyi egyenpólóját felejtette magán, jól kivehető fekete-fehér pontok, ki tudja miért, mindenesetre kissé stigmatizálóan hat. A “négy érzék” felirat lehet belső poén, de mivel a nézők többsége nem ismeri a Braille-írást, marad a kellemetlen benyomás, hogy hősünk bélyeget visel, “hahó, vak vagyok”. Bár ki tudja, lehet, így fejezi ki önmagát, mint a rockerek a Nirvánás felsővel…

A fiú bocsánatot kér és sűrű szabadkozások közepette randira hívja a meglepett lányt. Megbeszélik, hogy Balázs megvárja munka után. A Ludwig Múzeum lépcsőjén ülve a fiú tudni szeretné, hogy kiszemeltje vajon randiöltözékben érkezett-e a találkára, ezért megkérdezi, milyen a cipője, de Anna nem ad túl részletes leírást, tovább kérdezni pedig feltűnő lenne, úgyhogy a fiú ráhagyja. Számos “érzékenyítős”, klisébe hajló kérdés után a Anna felveti, hogy Balázs megnézhetné az arcát… Jó, itt nekem megint fennakadt a szemem, mert megszoktam, hogy “ilyet nem játszunk”, még ha az Asszony illata című nagybecsű klasszikus mást is állít. Persze ki tudja, ha vonzónak találjuk vakként a másikat, ez egy remek “visszaélési” lehetőség, csak aztán lejjebb ne tévedjen a kezünk, véletlenül… Vagy de, csak az már egy másik történet. (Sic!). Szóval egy érzelmes és képileg erősen kifeszített jelenetben megtörténik az arctapi és az otthon kissé hanyagolt lány, aki Balázs közeledését egyre imponálóbbnak érzi, felajánlja, hogy menjenek el együtt moziba, mert – mint kiderül – a srác egyik régi kedvencét épp vetítik valahol.

Otthon a két vak fiatal a lábfetisizmusról viccelődik, miközben Balázs mezítláb mossa fel a nappalit (megint csak nem tudni, miért). Majd szóba kerül a zavarba ejtő téma, amiről jobb nem is beszélni, de most akkor is kell, mert ez a film – egyébként kifejezetten bátor húzásként – fel meri vállalni. Az a valóban életszerű kérdés merül fel Balázsban: vajon nem csak a vakság, mint kuriózum érdekli Annát? Honnan tudhatja egy vak ember, hogy önmagáért vonzódnak hozzá és nem csak azért mert “más”. Itt váratlan fordulatot vesz a történet. Annának hirtelen közbejön valami és lemondja a randit. Balázs ezt személyes sérelemként értékeli, mert nem tud elvonatkoztatni saját fogyatékosságától, mint mentalitásának, énképnek egyik alapvető motívumától. Meggyőződése, hogy ez azért történt, mert ő vak és mert minden lány ugyanolyan, így az fel sem merül benne, hogy Annának tényleg közbejött valami (csak mi tudjuk, hogy igen).

Mikor újra találkoznak, Balázs olyan agresszívan vonja kérdőre a lányt, hogy sikeresen elüldözi, saját frusztrációját, önbeteljesítő feltételezését váltva ezzel valóra. Az egyik zárókép, hogy ismét a Ludwig Múzeum lépcsőjén ül és várja a lányt, de amikor az észreveszi, szó nélkül megy el mögötte. Balázs valószínűleg hallja ezt, de nem reagál. Már a stáblista gördül a szemünk előtt, amikor azt látjuk-halljuk, hogy a fiú átkísérteti magát az úton egy kedves fiatal turistacsajjal, akivel azon nyomban ki is kezd… Így múlik el a világ dicsősége. Felemás érzésekkel jöttem ki a nézőtérről…

A beszámolót írta: S. Tóth Erika