Az első részben szó esett a reneszánsz festmények szentjeinek ábrázolásával kapcsolatos általános jellegzetességekről és arról, hogy miért volt ez olyan fontos a kor embere számára, aki jobbára írástudatlan lévén egyfajta bibliai “képregényként” tekintett a mindig visszatérő motívumokra, melyekkel a szenteket ábrázolták. A beszámoló zárásaként narráltam egy különleges oltárképet is, aminek az alapkoncepcióját már megismerhették az olvasók, de a szereplőket magukat nem. Akkor tehát nézzük sorra, kik is lehettek ők. Előbb a bal oldalon lévő három szereplővel ismerkedhetnek meg, a következő részben pedig a jobb oldaliakat vesszük górcső alá.

A nézővel szemben a bal oldali három férfi közül balról jobbra haladva az első, testhelyzetét tekintve is eltér a többiektől, merthogy nem a középen helyet foglaló Szűzanyára néz, hanem mondhatni kitekint a képből, felénk fordulva. Barna csuháján, más néven habitusán kötél öv, azaz korda lóg le hosszan, rajta szabályos időközönként egy-egy csomó. Lábbeli nélkül látjuk, kézfején stigmával. Ő Assisi Szent Ferenc, a XIII. században született ferences rend alapítója. A felsorolt jellegzetességek, kötélöves barna vagy szürke csuhája, kézfején a stigmák és az, hogy mezítláb van, állandó attribútumai, tehát minden festményen így ábrázolják. Emellett gyakran láthatunk a környezetében állatokat, különösen madarakat, mert úgy tartották, hogy beszél az állatok nyelvén. A csuha, amit visel azért szegényes és azért nem hord cipőt, mert a ferences egy kolduló rend, mely megveti a földi hívságokat. Gyakran találunk nála feszületet és könyvet, ez általános szimbólum, mely a rendalapítókat jellemzi és az igehirdetői feladatra utal, valamint a műveltség a tudás, a szellemi tevékenység jelképe. Mint általában a katolikus szerzeteseket, Szent Ferencet is tonzúrával ábrázolják, ami a fejének hátsó részére nyírt kerek, kopasz folt.

Mögötte, félig takarásban, Mária és a kisded felé tekintve egy fiatal, szakállas férfi tűnik fel, dús, barna, göndör hajjal. Mivel takarásban van, az ő attribútumai csak nehezen kivehetők, de azt láthatjuk, hogy egyik kézfejét felemeli és mintha a Gyermek felé mutatna. Szegényes öltözéket visel, lábszára kilátszik köntösszerű ruhája alól. Ő Keresztelő Szent János, akit más festményeken gyakran ábrázolnak teveszőrcsuhában, bőrövvel átkötve, ugyancsak szép, fiatal, göndör hajú férfiként, aki mindig Jézusra mutat, ha együtt szerepelnek egy műalkotáson. Mikor Keresztelő Szent János jelen van, gyakran találkozhatunk keresztzászlóval, báránnyal vagy keresztelő edénnyel is, mert ő Krisztus előhírnöke, aki vigyázza nyáját.

Bal oldalon a harmadik alakot profilból látjuk, akárcsak az előzőt, Mária felé fordul. Szikár, idős, kissé meggyötört férfi, hosszú, ősz hajjal és szakállal. Lábszára és felsőteste meztelen, csípőjét csak egy fehérbe hajló ágyékkötő takarja, kezeit imára emeli. Ő Szent Jób, az Ószövetségben Jób könyvének főszereplője. Mindig idős, szakállas férfiként ábrázolják, aszkéta testalkattal és megtört arckifejezéssel. A meztelen testét alig elfedő fehér lepel a történetére utal: Jób könyve egy prózai elbeszéléssel kezdődik, amelyből kiderül, hogy Jób egy jámbor, istenfélő ember, aki hűségesen szolgál Istennek, és boldogságban, gazdagságban él. A Sátán szerint azonban a férfi hűsége csak a jólétben valódi, ezért Isten megengedi neki, hogy megkísértse, így próbára téve Jóbot a bajban is. A férfi elveszti vagyonát és gyermekeit, majd súlyos betegség tör rá, azonban mindebbe belenyugodva továbbra is kitart Isten mellett, mondván: „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!”  Isten ezért végül visszaadja a hű szolgája egészségét, gyermeket ad neki volt vagyonát pedig megkétszerezi.

Folytatás következik…