A „Vizuális kultúra mindenkié”

Ifj. Pieter Brueghel műhelye: Vak nyenyerés a falu utcáján, 1600-1610

(A képek forrása: Szépművészeti Múzeum,
https://www.szepmuveszeti.hu/mutargyak/vak-nyenyeres-a-falu-utcajan/, valamint a szerző felvétele)

(1. kép)

Apja, a híres festő Pieter Bruegel (idősebb Pieter Bruegel néven ismerjük, vagy Paraszt Bruegel) maga is egy festő tanítványa volt (Pieter Coecke van Aelst), akinek Mayke nevű lányát vette feleségül. A házasságból két fia született, nem sokkal halála előtt, ők: ifjabb Pieter Brueghel és id. Jan Brueghel, a két festő. Apjuk még életében elhagyta nevéből a H betűt, ezért őt, az idősebbet, Pieter Bruegelként ismerjük, a fiait viszont H-val írjuk, tehát Pieter és Jan Brueghelnek. A nevük kiejtésének tekintetében megoszlanak a vélemények: vannak, akik Bröhelnek, mások Brajgelnek ejtik.

Ifjabb Pieter Brueghel Brüsszelben született 1564-ben. Antwerpenben indult a karrierje egy tájképfestő mellett, majd 1585-ben a Szent Lukács céh tagja lett. Előszeretettel ábrázolt manókat, tűzeseteket és groteszk figurákat, kedvenc témái a téli tájak, a parasztbúcsúk, az újtestamentumi és pokolbéli jelenetek voltak, innen a neve is: Pokol Brueghel. Annak ellenére, hogy apját 5 évesen elvesztette, életét nagyban meghatározta annak öröksége, hiszen leginkább apja műveinek másolójaként ismerjük.

Ebben a különleges közegben való felnőtté válás alakította ki Brueghel technikáját és stílusát, melyet apjától sajátjaként vett át. Mesterien másolta őt, bár igény esetén ördögi ügyességgel módosította a kompozíciót, hogy azok jobban megfeleljenek az elvárásoknak. Ez hol annyit jelentett csak, hogy a megjelenő időjárási viszonyokat alakította, hol a figurákat rendezte át. Korának kedvelt és elismert művésze volt: Anthony van Dyck festette meg az arcképét, Peter Paul Rubens magángyűjteményében pedig megtalálható volt egyik festménye.

Antwerpenben hunyt el 1638-ban. Hét gyermeke volt, ebből az egyik fiú maga is szintén festő lett.

A Németalföld részben Habsburg fennhatóság alá került a 16. század végén. Ekkor terjedtek el a zsánerképek, a mindennapi életet hétköznapi szereplőkkel ábrázoló festmények. Ebben az időszakban az egyházi megrendelések elmaradtak, mivel a református egyház tiltotta a képek vallásos tiszteletét, így a korabeli megbízók magánszemélyek vagy testületek voltak. A középosztálybeli vásárlók kis méretű képeket kívántak, mivel lakásaik is szerényebb méretűek voltak. A mitologikus ábrázolások helyett a hétköznapi valóságot, a könnyen érthető témákat kedvelték: a flandriai falvak hétköznapi pillanatait, az egyszerű emberek egyszerű örömeit és bánatait, hagyományőrző népi szokásait.

(2. kép)

A kép mérete: 43 x 61 cm.

Fekvő kép, tehát szélesebb, mint amilyen magas. Egy kis faluban járunk, házak között. Két oldalt két nagyobb épület, mivel ezek közel vannak hozzánk, a távolban több másik.

A házak egyszerűek, lakóik is egyszerű emberek. A bal oldali házból csak egy kis darabot látunk, amin van egy ajtó, felette kis előtető, hogy az esőtől védje azt, valamint egy ablak. A ház homlokzatán a festék málladozó, csupa repedés, a vakolat több helyen lehullott. Az ajtónyíláson egy nőalak hajol ki, aki a ház előtti kispadon ülő férfival és egy arra járó nővel beszélget. A beszélgetés idejére megálló nőalak karján fonott kosár, fején szalmakalap.

A jobb oldalon szintén egy ház felét láthatjuk, ebből egy kicsit többet, mint a másikból. Itt már több ablak szabdalja a homlokzatot, mindegyiken kitekint valaki. A kisebbik ablakon egy gyereklány nézi a felnőtteket, akik a másik ablakon bámulnak kifelé az utcára. Elől egy idős férfialak, hosszú, ősz szakálla van, fején fekete fejfedő, mögötte egy nő tekint előre kicsit riadt arccal.

A házuk előtt parasztok disznót ölnek le éppen. A disznó nyakához kést szorít az egyikük, a vágás nyomán kiserkenő vért egy serpenyőbe gyűjti egy asszony, közben elégedetten mosolyog.

A disznóvágó jelenet szereplői előtt a többi kellék látható: egy fából készült teknő, benne további szerszámok.

A kép hátterében házak: kisebbek, nagyobbak. Emberek tesznek-vesznek, nyugodt, délutáni hangulat. Az út mentén pár fa látható, az út a kép hátterében kanyarog a horizont felé.

A kép fókuszában és előterében egy különös jelenet, melyet a kép címe is elárul: egy vak zenész érkezik a faluba. Sokadalmat látunk, izgatott népek csoportosulnak, akikből kiválik a főszereplő, a vak nyenyerés. Alakja nagyobb, mint a többieké, mintha egy kupac kisgyerek közé keveredett volna egy felnőtt. Fekete, széles karimájú kalap van a fején, fekete köpeny a vállán. Szemét egy szemkötő takarja, innen egyértelmű, hogy világtalan, valamint egy tarka kutya van az övéhez kötve egy madzaggal. A fehér-barna-fekete foltos kutya nyugodtan bandukol előtte, segítő kutya lévén rá sem bagózik a tömegre és a többi falusi kutyára. A zenész erőteljes alakján vöröses nadrág van, egyik térdén lyukas. Barna magas szárú csizma van a lábain. Övére mindenféle egyéb hangszer és szerszám van felfűzve, bal hónalja alatt szorítja magához a tekerőlantot, jobb kezével tekeri is azt. Haja rőt, kócos. Szája nyitva, talán énekel, talán az emberekhez beszél, talán a kutyáját szólítja meg éppen.

A körülötte tolongó népeket nézve szinte hallhatjuk, ahogyan hangoskodnak, ahogyan egymásnak kiabálnak, ahogyan rácsodálkoznak a zenére és a zenészre, túlkiabálva azt. Közel húsz kis alak tolong a zenész körül, a lányokon szoknya és kötény, fejükön fejkötő, a fiúkon kalapok, némelyikbe egy toll is van tűzve. A fiúk ruházata csizma, majd egy nadrág, felül buggyos ujjú ing, rajta mellény, vagy derékig érő kabátka, valamint minden figura fején van valamilyen fejfedő.

A sok kis alak mérete arra enged következtetni, hogy ők a gyerekek, mivel a házak előtti embereknek, vagy a nyenyerés termetének pont a derekáig érnek. Izgatottak, valószínűleg ritkán érkezik a faluba idegen, pláne zenész. Ritka csemege a zene, noha a felnőttek nem különösebben izgatják magukat, ők jobban el vannak foglalva a saját dolgaikkal: a tereferével, vagy a disznóvágással. A gyerekek mind a zeneszerszámot akarják látni, valamint a világtalan zenész arcába akarnak nézni.

Az öltözetek (és a fák koronái alapján) azt tippelhetjük, hogy kora ősz van, amikor már hűvösödik az este, de még nem csíp. A fákon a levelek barnák, de a földön még nincs belőlük. A kép meleg színekkel van megfestve, barátságos és a maga módján kifejezetten szórakoztató. Ez utóbbi sok esetben jellemző a zsánerképekre, ezekre a hétköznapi jeleneteket ábrázoló festményekre.

A képen látható nyenyere hivatalos neve: tekerőlant (ismert még: szentlélekmuzsika, kolduslant, forgólant neveken). Ez a vonós hangszerek működési elvét követi, ám húrjait begyantázott fakorong forgatásával hozza rezgésbe a zenész, miközben a másik kezével billentyűket nyom a húrokra. Már Vivaldi és Mozart is komponáltak erre a hangszerre, melynek hossza általában 75 cm, szélessége 35 cm, magassága 21 cm.

Hallgassuk is meg ezt a hangszert:

Patonai Bátor: Monostori zöld erdőben – tápai dallam tekerőn:

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit nemzeti szociálpolitikai intézet és az EMMI támogatja.