– Lábhoz! Még maradj. – adta ki az utasítást kutyájának a fekete szemüveges férfi, és fejét a közeledő villamos felé fordította.
A labrador szót fogadott. Leült a lábához, de látszott rajta, hogy éberen figyel. Ösztönei azt diktálták, hogy most ő a döntéshozó. Ő határozza meg az indulás időpontját, a végcélt és az útirányt. Hiszen vakvezető kutyaként ő helyettesítette gazdája szemeit.
A villamos zökkenve megállt, csikorogva kinyíltak az ajtók, és a várakozók egymást lökdösve igyekeztek mielőbb feljutni, hogy ülőhelyet foglaljanak.
– Kevés a hal, sok a fóka. – vigyorgott egy kamasz, és a piaci táskákkal megrakott asszonyságot félrelökve, lehuppant az egyik ülésre.
– Micsoda szemtelenség! Ezek a mai fiatalok! – méltatlankodott az ősz bácsika, és sértődötten megpödörte a bajuszát.
Ezt a mellette szorongó lányok már nem tűrhették szó nélkül. Abbahagyták a mobiljuk pötyögtetését, és rárivalltak:
– Maga csak ne általánosítson! A XXI. században élünk, nem az ókorban. Ki kell használni minden lehetőséget, kinek van ideje ma udvariaskodni?

Balázs a villamos hátsó szegletébe húzódva még erősebben markolta a kutyaszíjat. Születésétől fogva vak volt. Már megszokta a világtalansággal járó sötétséget, sőt, néha ha maga volt, még jól is érezte magát ebben a homályos, egyhangú világban, ahol nincsenek színek, képek, de annál ingergazdagabb illatokban és hangokban. Szerette a kellemes zenét, a halk beszédet és a versekbe font szavakat. Ezek a rikácsoló, egymást sértegető emberek a villamoson, olyan távolt álltak tőle. Idegenkedett ettől a viselkedéstől, és még kiszolgáltatobbnak érezte magát, mint kinn az utcán, ahol fehér botját maga elé tartva, meg-megállt, ha valamilyen akadályba ütközött.

Ekkor megszólalt egy mobiltelefon csengőhangja.
– Vivaldi tavaszi szimfóniája. – suttogta csak úgy magának és a hang irányába fordította az arcát. Nem látta, hogy ki telefonál, de a hangja olyan lágy és nyugtató volt, mint kedvenc zeneszerzőjének lírai dallamai. Akaratlanul is figyelte az ismeretlen lány beszélgetését, amelyet néha elnyomott a villamos alvázának surrogása.
– Zeneóráról jövök anyu. Ma kedvencem, Vivaldi műveit gyakoroltuk. Olyan csodás, szinte mesebeli. – csacsogta édesen.
Balázson valamilyen furcsa borzongás futott végig. Olyan, amilyet még eddig soha nem érzett. Micsoda véletlen. Pont ezen a zsúfolt járgányon, és pont most, amikor ő is szolfézs órára siet a zongoratanárához. És ami még különösebb, az ő kedvence is Vivaldi. Véletlen lenne? A bölcsek szerint, véletlenek nincsenek…

Attól a naptól kezdve, azoknak a perceknek élt, amikor találkozhatott az ismeretlen lánnyal. Minden nap egy időben érkezett az állomásra, és ő mindig várta. Már messziről megismerte a lépteit. Úgy surrant, mint az őzike, amikor valamilyen neszre felkapva a fejét, szökdelve eltűnik a bokrok között. Így jelent meg, és ilyen gyorsan tűnt el az életéből, amikor leszállt a negyedik állomáson.

Balázs már ismerte az illatát. Valamilyen virágillatú parfümöt használt, amely még akkor is ott lengedezett, amikor már leugrott a villamos lépcsőjéről.
– Talán ibolya, vagy májusi orgona? – tűnődött a férfi, és mélyen magába szívta.
Hogy ettől a virágillattól, vagy a szerelemtől lett teljesen elbódulva, nem tudta, de tény, hogy a nap huszonnégy órájában, csak rá gondolt.

Róla álmodozott, és őt látta maga előtt, amikor csodálatos dallamok születtek, ha ujjai végigfutottak a zongora billentyűin. Fülig bele volt habarodva ebbe az ismeretlen lányba, de nem merte megközelíteni.
– Kinek kell egy ilyen világtalan? – tette fel magának a kérdést, és szemei megteltek könnyel.
– Soha nem lesz az enyém. – szomorkodott, és elhatározta, hogy többet nem fog a 13-as villamoson utazni.

Könnyebb volt ezt elhatározni, mint betartani. Napokig nem mozdult ki otthonról. Csak ült a zongora előtt és muzsikált.
– Tél van a szívemben, fagyos tél. – sóhajtotta és órákon át Vivaldi „Tél” szimfóniáját zongorázta.

– Balázs fiam, mi van veled? Azt hallom, hogy a muzsikád mind érzékibb és sokat fejlődtél, de azt is látom, hogy valami bánt. – szólította meg egy szolfézs órán idős zenetanára, és a vállára tette a kezét.
– Közeleg az Országos Zongoraverseny időpontja, te pedig mind kedvetlenebb vagy. Mi bánt fiam? – faggatta.
Balázs csak megvonta a vállát: „Már nem érdekel a verseny.”

Pedig ott legbelül érezte, hogy nem mond igazat. Igenis szeretett volna a legjobb lenni. Megmutatni magának és a világnak, hogy még vaksága ellenére is ő a legkiválóbb zeneművész. Eddig ezért élt, órákat gyakorolt, mindent háttérbe szorított, hogy bebizonyítsa, hogy a zene a szívében lakik, és kikívánkozik onnan…

Ezen gondolkozott akkor is, amikor hazafelé a villamoson zötykölődött. Jampi nagyon nyugtalan volt, hol leült a lába mellé, hol felállt és nyüszítve eltávolodott.
– Mi a bajod pajtás? – simogatta meg a fejét, és elnevette magát, amikor egy idegen kutya csaholását hallotta meg a közelükben.
– Hát szerelmes lettél? Te is? – kérdezte, és elengedte a labradort, hogy a másik kutyát megközelítse.

Lett is ebből kavarodás! A szuka kitépte a pórázát gazdája kezéből és egészen a sofőrig futott. Játékosan ugrált egyik ülésről a másikra, és kacéran vakkantva hívogatta Jampit, aki elfelejtette, hogy szolgálatban van, és lihegve rohant utána.
– Vivalda, gyere vissza! Azonnal gyere, lábhoz! – kiáltotta el magát a szuka gazdája, de Viva fittyet hányt a parancsra. A két kutya egymást kergette a döcögő villamoson. Az utasok először felháborodva, majd nevetve kísérték ezt a féktelen viháncolást. Még a hegyes bajuszú öregúr is megbocsátóan csóválta a fejét:
– Hiába, na! Az ember, azaz a kutya is elveszíti a fejét, ha szerelmes.

A játék végének az egymásba sodródott pórázok vetettek véget. Ott ült a két pihegő, szerelmes labrador az utastér közepén, és farkcsóválva nyugtázta, hogy sűrű bocsánatkérések közepette, gazdijaik is megközelítették egymást.
– Ezer bocsánat, Vivalda volt a hibás. – mentegetőzött valaki, és Balázs felismerte azt az ibolyaillatú parfümöt, amely körüllengte a lányt.
Alig tudta kinyögni:
– Nem, nem, Jampi volt neveletlen.
– Már hónapok óta figyellek benneteket. Ti is a 13-assal utaztok? – csacsogta a lány, és kezet nyújtott.
– Viola vagyok.
Balázs megfogta azt az erős szorítású, mégis nőiesen karcsú ujjakat. Végigsimította a puha ujjbegyeket és önkéntelenül is a szájához emelte. Már olyan régóta szerette volna megcsókolni. Markában tartotta a törékeny kézfejet, és Viola nem rántotta el.
– Imádom a zenét, Vivaldi a kedvencem. – áradozott a lány.
– Nekem is, a „Tavasz” szimfóniája. – vágta rá Bazsi.
Fogták egymás kezét, és záporoztak a kérdések meg a válaszok.
– Szereted az állatokat?
– Igen, a kutya a kedvencem.
– Nekem is.
– Kedvelem a verseket.
– Én is.
– Zeneszerző szeretnék lenni.
– Én is.
– Most olyan boldog vagyok, hogy ilyen megértő társra találtam.
– Én is.
Ki tudja, hogy meddig tartott volna, ez a kérdezek-felelek játék, ha a villamos nem ért volna a végállomásra.
– Tessék leszállni! – hallották a sofőr erélyes hangját.
Balázsba belenyilallt az aggodalom. Attól félt, hogy elveszíti a lányt, de Viola felé hajolt, és a fülébe súgta:
– Úgy érzem, mintha már régóta ismernélek.
– Én is.
Megvárták, míg a mellettük elhaladó 13-as, sárga villamos „tadamm – tadamm” surrogása eltávolodik. Egymásba karoltak, és a két viháncoló kutyát vezetve, elindultak egy reményteli, közös jövő felé. 

Szerző: Ács Ibolya
E-mail: acsibolya1@freemail.hu
Mobil: 0630 31 61 236