Magadról mesélj egy kicsit!

Forrás: www.iho.hu

JT: Tavasszal fejeztem be az ELTE-n a történelem mesterképzést művelődéstörténet szakon, de bizonyos értelemben nem fejeztem be, mert a szakdolgozat még hátravan, szóval azt még meg kell írni.

Miről írod?

– Rocktörténetből. Most lehet, hogy változni fog, a különböző nehézségek miatt, de alapvetően a tervem az volt, hogy az LGT, az Omega és a Neoton Família külföldi koncertjeiről, külföldi sikereiről és hogy ezt hogyan szervezték meg, hogyan működött egyáltalán a koncertszervezés Magyarországon, külföldön.

 Tehát ez a rendszerváltás előtti időszakról szól? Ez talán a nagyközönség számára is érdekes lehet majd egy kis átdolgozás után. Van ilyen terved?

– Akár. Én nem írok igazán szakirodalmiasan, szóval amiatt, hogy újságíró az édesanyám és rengeteg újságírói könyvet olvastam, ezért aztán az én stílusom is kicsit ilyen ismeretterjesztősebb lesz, ezt néha meg is kaptam az egyetemen. Az egész rocktörténetet úgy kezdtem olvasni, hogy a Sebőknek meg a Jávorszkynak a könyvéből kezdtem el tanulni, és ugye mind a kettő újságíró, tehát megvolt egy ilyen alaphang, amiről indultam.

Ungvári Tamástól a Beatles Bibliát olvastad?

– Igen, azt még régen. Azzal a könyvvel kezdődött a magyar rockirodalom.

Az egyetem előtti időszakodról is beszélj egy kicsit.

– Most a Kőbányai Zenestúdióban tanulok szeptember óta, gitározom. Itt jazz- meg rockzenei oktatás folyik. Konzinak talán túlzás lenne nevezni, de olyasmi. Tehát korábban a Vakodába (a Vakok Iskolájába) jártam két évig, előkészítőbe meg elsőbe, és aztán másodiktól hatodikig jártam a Lauder Iskolába. Azt megszakításokkal, heti egy alkalommal mindig bementem a Vakodába, és akkor ott a különböző nehézségeket segítettek nekem megoldani, hogy s mint kell bizonyos esetekben…

Az integrált oktatás nehézségeit áthidalni?

– Igen. A segédeszközöket, amikhez az ember magától nem jutott hozzá, vagy nem tudta, hogy hogyan kell használni, például az abakusszal való számolást meg ilyeneket, akkor azt ott tanítgatta nekem az egyik tanár. Hasznos volt, mert a Laudernek az alterens(?) iskolai része az eléggé gyenge tanulmányi szinten van, különösen a Vakodához képest, és ilyenkor mindig néhány hónappal előrébb jutottam, mint ahol a Lauder éppen aktuálisan tartott ezeken a napokon.

Középiskola?

– Hatodik után átmentem az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba, és ott voltam érettségiig. Ott már az utazótanári rendszer működött, mert jött ki utazótanár. A Lauderbe is jött volna, csak a Lauder nem tartott rá igényt. Az AKG se nagyon, de azért ők egy kicsit komolyabban vették legalább ezt. Nem jeleskedett egyik iskola se az integrációban, annak ellenére, hogy egy liberális alternatív iskoláról beszélünk mindkét esetben, de nem nagyon voltak jók az integrációban, és nem is nagyon forszírozták ezt, mióta eljöttem, azt hiszem.

Az egyetemet látássérültként mennyivel volt nehezebb elvégezned, mint egy látó embernek?

– Nehezebb volt. Két dolog okozott rendkívül nehézséget. Az egyik a szakirodalom megszerzése, mert elvben a kiadónak kötelező lenne odaadnia egy példányt az illető vaknak, aki kéri, csak hát a kiadó azt mondta, hogy nekik nincs arra emberük, hogy átalakítsa megfelelő szövegformátumba és egyebekbe az adott könyveket, amit elképzelhetőnek tartok, bár tekintve, hogy az ország egyik legnagyobb tankönyvkiadójáról beszélünk, nem nagyon hiszem, hogy ez így van. Aztán végül velem kivételt tettek. Ez is csak azt bizonyítja, hogy ebben a műfajban csak akkor lehet érvényesülni, ha az embernek van némi protekciója bizonyos esetekben, és ezt vagy ő szerzi meg magának, vagy mindenféle kapcsolatokon keresztül megkapja.

– Szóval egyrészt a szakirodalom megszerzése volt nehézkes, így maradt a scannelés, elkértük a szerzőktől, csak ez mondjuk a Julius Caesar esetében nem volt olyan könnyen kivitelezhető. A másik, ennél nagyobb probléma az idegen nyelvű szakirodalom olvasása volt, bár én azóta találkoztam már olyan vakkal, aki olvasott angolul könyveket. Minden tiszteletem az övé, mivel a JAWS (szövegfelolvasó program) fonetikusan olvas, és ha átállítjuk angolra, akkor ugyan felolvassa az angol szöveget, viszont akkor minden egyebet is angolul olvas, így a magyar Windows-t is, ha viszont magyarul hagyjuk, akkor magyarul olvassa a Windows-t, de az angol szöveget is magyarul próbálja meg felolvasni, tehát gyakorlatilag fonetikusan. Innentől kezdve ezt így nem nagyon lehet használni, nekem így nem nagyon ment az angolul olvasás. Volt olyan, aki olvasott így, nekem türelmem se volt ehhez, meg őszintén szólva kedvem se, úgyhogy azt, ahol lehetett, kihagytam. Az is igaz, hogy jó lenne valahogy ezt megoldani, talán az újabb típusú JAWS-okkal már meg is csinálták, mintha már láttam volna erre kísérleteket, de nekem nincs rá programom. Pedig mindenképpen hasznos lenne nekem is, pont a rocktörténetről is nagyon sok külföldi, főleg angol nyelvű szakirodalom van, de ahhoz így nem nagyon tudok hozzájutni, és ha még hozzá is jutnék, akkor is lényegesen nehezebb lenne elolvasni.

Most a könyv apropóján beszélgetünk, úgyhogy térjünk rá erre. Nekem az tűnt fel, hogy a könyvben édesanyád mesél és te kommentálod a történeteit, viszont a címlapon csak édesanyád szerepel szerzőként. Ti hogy beszéltétek ezt meg, hogy született ez a döntés?

Forrás: www.litera.hu

 – Nem feltétlenül értek ezzel teljesen egyet, de tulajdonképpen valahol érthető, mert neki volt ebben nagyobb munkája, tehát végső soron ő írta a könyv jó részét meg ő is rakta össze, tehát amit én “írtam”, azt is azért ő szerkesztette.

– Egyszóval, nagyobb munkája volt, másrészt pedig én tényleg nem mondhatnám rá, hogy én is írtam, mert effektíve nem írtam, tehát olyan szempontból tényleg nem vagyok írója a könyvnek, lényegesebben kevesebbet írok benne, inkább csak kommentálom. Mondjuk én valahogy inkább úgy akartam volna megfogalmazni – csak a kiadóig nem jutott el ez az információ, vagy nem tetszett nekik -, hogy “lábjegyzetelte/széljegyzetelte: Juhász Tamás”, szóval valami ilyesmit szerettem volna, ha odaírják. Egyébként így nagyon sokaktól hallom vissza, hogy “olvastam anyukád könyvét”, ami tulajdonképpen ebben a formában igaz, mert végső soron tényleg ő írta, csak azért kicsit rosszul esik, ráadásul tényleg azért így írtuk meg, hogy ezzel is meg akartuk azt mutatni, hogy partnerként kezel engem ebben a helyzetben is, tehát rólam szól a könyv, ergo akkor én is írjak bele. Ehhez képest tulajdonképpen a könyv sokkal inkább az övé, mint az enyém is. Nyilván ilyen szempontból nincsen bennem irigység, mert ez tényleg az ő munkája, és nem akarom én ezt kisebbíteni.

Mennyi idő alatt született meg ez a könyv?

– Nagyjából egy hónap volt, talán még kevesebb is. A történetek már megvoltak anyám fejében és az én fejemben is. A felkérés valamivel korábban jött, valamikor június közepe-vége felé, csak aztán én külföldre utaztam, utána gólyatáborban voltam, itt-ott, és akkor igazából ő már elkezdte írni június közepén. Én akkor még nem nagyon értem rá erre, tényleg az volt, hogy elolvastam, amit ő írt, és aztán félretettem, hogy majd ha hazaértem a táborból, foglalkozom vele, és utána folyamatos mennyiségben küldözgettem neki vissza, ő meg küldte az újabbakat.

Mivel Augusztus 20. után már volt egyéb dolga is, mint a nyári melegben írni, ezért szabott magának egy határidőt augusztus 10-ig, ameddig a könyvet befejezi. Így is történt.

A könyv szubjektív témaválasztása miatt az bennem fel sem merült, hogy ez felkérésre készült.

– Pedig így volt. Mi elég sokat nyilatkoztunk az elmúlt években a médiában. Anyám újságíróként erről rengeteg műsort és cikket csinált, engem meg általában kérdeztek, de néha én is csináltam műsort fogyatékos-ügyekről, és akkor tavasz végén jelent meg egy ilyen cikk anyámmal, azt hiszem, a Népszabadságban, és a Park Könyvkiadó vezetője ezt olvasta, és megkérdezte anyámat, hogy nem akarna-e erről írni egy könyvet.

Szerinted kinek szól elsősorban ez a könyv? A látássérülteknek, vagy azok hozzátartozóinak, vagy látóknak, esetleg mindenkinek?

– Én merem remélni, hogy a látássérültek hozzátartozóinak és a látássérülteknek is szól, de nem feltétlenül hiszem, hogy elsősorban nekik. Én azt gondolom, hogy ez inkább arra jó, hogy a látóknak egyrészt egy kicsit közelebb hozza a fogyatékkal élőket, az integráció problémáit, az elfogadást. Nem is feltétlenül csak a fogyatékos-ügy problémáit, hanem egyáltalán a kisebbség-ügynek a különböző problémáit és nagy általánosságban az integráció problémáit, mert itt azért tényleg sokkal inkább arról szól, hogy az elfogadás, a tolerancia, az empátia, a partnerviszony az mennyire fontos minden létező emberi kapcsolatban és ez független a fogyatékosságtól.

– Azért nem gondolom, hogy ez feltétlenül a vakoknak és a hozzátartozóiknak szólhatna, egyrészt mert minden vak másképp éli meg a saját vakságát; ez saját maga miatt is van, meg a családi környezete miatt is. A hozzátartozókhoz pedig azért nem feltétlenül szólhat, mert a hozzátartozók egy része vagy így gondolkozik, ahogy mi, és akkor ők nagyon örülnek majd, hogy van egy ilyen könyv, de sok újat tulajdonképpen nem fog hozzátenni, mert ők is ugyanígy gondolkoznak, vagy teljesen másképp gondolkoznak, de akkor nem fogják úgy gondolni, tehát nem fog ettől a könyvtől megjönni az ihletük és azt mondani, hogy ez fantasztikus, csináljuk így. Sokkal inkább azt fogják gondolni, hogy ez valakinek a története, aki nem mi vagyunk, és mi tökéletesen csináljuk azt, amit csinálunk. Ettől függetlenül remélem, hogy lesznek azért ötletek, amiket átvesznek, de tudom azt, hogy az ember általában szeret belemenni a falba, és csak akkor fogja kikerülni, ha már ő maga fejelt bele a falba.

Mióta van a piacon ez a könyv? Milyen a fogadtatása?

– November eleje óta. Nagyon pozitív a visszhang. Nagyon jó, mindenki nagyon lelkes tőle. Vakoktól is hallottam visszajelzést, nekik is nagyon tetszett, hozzátartozóktól is kaptam visszajelzést meg kritikát, de az is általában pozitív kritika volt. Nagyon sok látótól is kaptunk reakciókat, és mindenkinek nagyon tetszett. Egyrészt nyilván a stílus miatt is, mert anyám tényleg remekül ír, szóval nem érheti szó a ház elejét, másrészt meg tényleg egy érdekes történet a számukra, nagyon sokszor tabudöntögetés van benne. Mint mondtam, nem pusztán azokról az egyszerű témákról van szó, hogy én nevelek egy vak gyereket, én meg felnőttem egy látó anyuka mellett, hanem olyan problémákat feszegetünk, amiket az ember nem feltétlenül szeret kimondani, meg szembenézni velük.

Egyik interjúdban, amit a könyv kapcsán adtál, egy érdekes dolgot olvastam. Valami olyasmit mondtál, hogy vannak sikeres vakok, akiket a sajtó próbál példaként beállítani, hogy lehet sérült emberként is sikeres valaki, holott ez egy nagyon szűk csoport és nagyon speciális okai vannak, ha valaki ilyen sikeres tud lenni egy ilyen hendikeppel.

 – Igen, ezt úgy szoktam mondani, amikor erről van szó, hogy kicsit azzal állítottam párhuzamba (elég éles párhuzamba, de azért van némi igazság benne), hogy amikor a világban valaki interjút, filmet, kutatást, bármit végez a Holokauszttal kapcsolatban, akkor mindig van száz zsidó (most már nyilván kevesebb, lassacskán meghalnak), akik történetesen túlélték a Holokausztot, normálisak, tudnak összefüggően beszélni, képesek beszélni a Holokausztról, és lehet velük ennek megfelelően foglalkozni és lehet velük kutatni.
Tulajdonképpen a vakokkal és nem csak a vakokkal, minden fogyatékkal élővel hasonló a helyzet, hogy van mondjuk harmada a vakoknak, aki naprakész, flottul fogalmaz. Mert a vaksághoz nagyon sokszor társul valamifajta halmozott fogyatékosság, ami mondjuk a nyilatkozásban nagyon sokat vesz el, tehát nyilván hogyha valakinek van valamiféle értelmi sérültsége, az nagyban nehezíti azt, hogy kellemesen és jól tudjon interjút adni, és hogy ez a média számára is érdekes legyen. Ezért van az, hogy olyan vakokat kezdenek el megkeresni, akik jól tudnak beszélni, összefüggően fogalmaznak, normálisak, tehát jó gondolataik vannak, és hát ebből azért mégiscsak kevés van, nem feltétlenül azért, mert a vakok között van kevés, hanem egyáltalán az emberek között. A látók között is van, aki ilyen, van, aki olyan szociális körülmények közül jön, és akkor ilyen, vagy olyan lesz az ember. Ez nyilván a vakok esetében is így van. Erre mondtam azt, hogy nagyon sokszor ugyanazokat a vakokat keresik meg, mert ezek azok a vakok, akikről tudják, hogy ha velük csinálunk interjút, akkor ezek okos dolgokat fognak mondani, jó meglátásaik lesznek, és történetesen még vakok is. Ugyanakkor ez egy kicsit hamis kép is, mert valójában a vakok jó része nem ilyen, de a látók többsége se ilyen, tehát amikor készítünk egy látó értelmiségi emberrel interjút, például Tamás Gáspár Miklóssal, akkor onnantól kezdve nem gondolhatjuk azt, hogy az összes többi látó is olyan fantasztikusan okos, mint Tamás Gáspár Miklós.

– Csakhogy, a médiának szenzáció kell – az nem egy szenzáció, hogy van egy ötven éves vak bácsi, aki néha lejár a sarki közértbe, és utána hazamegy, és otthon éli bezárt, szegregált életét, mert hát abban mi az érdekes, arról nem tudunk műsort csinálni. Tehát az innentől kezdve nem érdekli a sajtót.

Beszélj egy kicsit a további terveidről!

– Ez összetettebb. Én zenész szeretnék lenni, azért is járok a Kőbányai Zenestúdióba. Van egy zenekarom, a Davies Korner, YouTube-on is meg Facebook-on is fenn vagyunk. Ezt szeretném csinálni. Nyilvánvalóan, ez nem olyan egyszerű, vakon se, meg látóként se. Ez megint csak egy másik kérdés, hogy miért, tehát erről is heteket tudnánk beszélgetni, hogy milyen a magyar piac.

– Ha nem jön össze a zenélés, akkor is sokféle alternatívám van. Ha adott esetben tudnék sikeres zenész lenni, de mondjuk a zenei karrierem egyszer csak megállna valahol, akkor tehetségkutatással, menedzseléssel, producerkedéssel is szívesen foglalkoznék, de egyébként meg ha a zenélés nem sikerülne, akkor újságírással foglalkoznék, zenei szakújságírással, ehhez a rocktörténet kapcsolódik elég hasznosan, meg adott esetben közéleti újságírással, ahhoz a történelem szak egy elég jó hátteret ad, úgyhogy ilyesmikkel foglalkoznék esetleg majd.

Sok sikert kívánok mindehhez!

(Az interjú 2013. decemberében készült.)

Beszélgetőtárs: Zelei Béla