Látássérültekkel vagy mondhatnám úgy is, hogy látássérültekért dolgozom már több, mint három éve. Mozgássérült vagyok, bár ennek soha nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, sőt, hajlamos vagyok elfelejteni. Az egyesületnél eleinte szemléletformáló programok szervezésével és lebonyolításával foglalkoztam, ez egy nagy szerelem volt, mindent, amit ma tudok a látássérülésről, ebben az izgalmas munkakörben alapoztam meg. Később közösségi civil szervező, mentor lettem és egy kolléganőmmel közösen a XIII. és XIV. kerületben élő látássérültek klubéletét igyekeztük mindenféle érdekes, szabadidős programmal színesíteni.

Azt mondanám, hogy a szemléletformálás mutatta meg számomra ezt a világot kívülről, a látók szemszögéből, a mentorkodás pedig belülről, a látássérült klubtagok felől nézve. Ez a komplex kép tette aztán lehetővé, hogy a tőlem telhető legjobbat nyújtsam, harmadik és egyben számomra a legértékesebb munkakörömben, amiben ma is dolgozom. Audionarrátor vagyok és ez nem pusztán egy munka, hanem a legmélyebb, legtisztább értelemben vett hivatás, szinte már öndefiníció.

Sokszor azt érzem, hogy minden, amit tanultam életemben, minden, ami érdekelt, ide kellett, hogy elvezessen. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek. Nem vagyok gyógypedagógus, bölcsésznek tanultam az egyetemen, magyar, művelődéstudomány, esztétika és színháztudomány szakokon, de amíg rá nem találtam a hivatásomra, sokszor kérdezgettem magamtól, mivégre. Most pedig, miután már megtaláltam, amit kerestem, abszolút hasznát veszem ennek a kulturális, összművészeti, sokféle tapasztalatot szintetizáló háttérnek. Amikor egy színházi darabot, egy festményt, egy fotót vagy egy kiállítást teszek látássérültek számára is hozzáférhetővé, mindig hálát adok, hogy mertem követni az álmaimat, azt tanultam amit szerettem és azt csinálhatom, amire születtem.

Én vagyok a mellékelt fekete-fehér fotón. A Budai Várban készült, a Történettudományi Intézet teraszán üldögélek ujjatlan fehér ruhában, a dekoltázsnál, a vállrésznél és a hátán csipkeszerű mintázat. Hajamban egy tincs baloldalt befonva, hátratűzve, nyakamban pántforma aranyszín nyakék. Karjaim lazán előttem az asztalon, egyik kezemmel a másik csuklómat fogom, arcom kicsit komolykás, de nyugodt és békés.

Végezetül pedig álljon itt egy kisfilm, ami kifejezi mindazt, amit magaménak érzek, amiért dolgozom. A meghallgatása közben – szándékosan írom ezt a “megnézés” helyett, merthogy a képisége csak illusztratív jellegű, a mondanivalója viszont annál fontosabb (épp ezért narrálni sem érdemes). Szóval a meghallgatása közben az motoszkált bennem anno, milyen szerencsés vagyok, hogy a sok keresgélés és “újrakezdés” után megtaláltam az utam.

A videó az alábbi linken érhető el:

S. Tóth Erika
audionarrátor, kommunikációs munkatárs
Mobil: +36 30 755 6983
E-mail: vgyke.audionarracio@gmail.com
Facebook: https://www.facebook.com/vgykeaudionarracio/
Web: http://www.vgyke.com/296-2/