Bölcsésznek tanultam és hiába vagyok elvileg elég kreatív, adaptív és kifejezetten nyitott a világra, tartottam tőle, hogy telefonos feladatkörök lápvidékén kényszerülök “pályát befutni”, ahol a legemberközelibb státusz is maximum az ügyfélszolgálat. Sorra kaptam az ajánlatokat ilyen és ehhez hasonló állások betöltésére, kissé el is fásultam.

Mielőtt a VGYKE hirdetésére találtam volna is felvettek egy céghez, ahol telemarketing pozícióra vártak, nem mentem, jól tettem. Az első érzékenyítésem alkalmával, amikor a Klebelsberg Kuno Általános Iskolában jártunk, kifejezetten érdeklődő fiatalokkal találkoztam, velük együtt ismertem meg mindazt, ami miatt az egyesülethez kerültem. Megértettem, hogy a szemléletformálás azokon múlik, akik leengedik a sáncokat, mindkét oldalon. Az újpesti Ady Endre Művelődési Ház “Így kerek a világ” című rendezvényén, ahol értelmi-, érzékszervi- és mozgássérültek egyaránt képviseltették magukat, világossá vált számomra, hogy az embereket érdekli a fogyatékossággal élők élete, csak a többségük nem tudja hogyan kérdezzen – ha egyáltalán szabad kérdeznie -, hogyan segítsen, hogyan teremtsen kapcsolatot.

Örülök, hogy ebben segédkezhetek. Magamhoz is közelebb kerültem ezáltal. Az elfogadás ugyanis nem csak a másik oldal feladata, hanem a miénk is, nekem ezzel gondjaim voltak. Rossz értelemben nem vettem tudomásul a saját problémámról, mintha bűn lenne, hogy nem vagyok “tökéletes”, nem fogadtam el magamat se, úgymond. Érdekes volt látni, hogy az óvodákban ahol megfordultunk (Százszorszép, Kuckó és Piroska Óvoda), több iskolában is (Vadaskert Iskola, Ilcsik Ferenc Általános Iskola, Csolnok és Környéke Körzeti Általános Iskola), valamint a rendezvényeken (Gödöllő – Városháza, Vác – utcai fesztivál, kispesti családi nap) sokszor nem csak a kicsik és nagyobbak, hanem a nevelők, tanárok, szülők is épp olyan rácsodálkozó játékossággal vettek részt a feladatokban. Az osztályfőnöki órákon (Álmos Vezér Általános Iskola, ócsai Halászy Károly Általános Iskola, érdi Diósdi úti Általános Iskola) a vakság nehézségei mellett – csatlakozva Csabiékhoz – elmondhattam a mozgássérültséggel kapcsolatos tapasztalataimat is, így egy elég komplex képet kaptak a gyerekek és tanáraik a segítségnyújtás fogalmáról, természetéről. Sose hittem volna, hogy egyszer még haszna lesz, ha beszélek arról, amit én is csak magamat megfeddve és inkább “befelé” intézek el, hogy mondjuk elesem az utcán. Vannak helyzetek, pl. nem akadálymentesített lépcsők és hasonlók, amikor nem tudom egyedül megoldani, ilyenkor mindig nehezemre esett segítséget kérni, de nem csak azért mert, dühített, hogy másra szorulok, hanem azért is, mert úgy gondoltam ez az embereknek teher. Nem az, a többségnek legalábbis nem, jó volt erre rájönni az érzékenyítéseken, olyan beszélgetések alkalmával, amiket sokszor nem is én vagy mi kezdeményeztünk, hanem a hallgatóság.

Úgy érzem, hasznos amit csinálunk, abszolút motivált vagyok, épp ezért igyekszem újabb és újabb távlatokat keresni és találni az érzékenyítés népszerűsítésére.

Susovich Erika