Mindig is szerettem volna másokon segíteni: gyerekként, kamaszként, felnőttként, látóként és látássérültként is folyamatosan kerestem, illetve mind a mai napig keresem ennek a lehetőségét. Ezért is lettem mentorszülő, ám ez egy későbbi történet, most inkább a kezdetekről szeretnék írni.

Az egyik peremkerületben, a város peremén laktunk gyermekkoromban, egy olyan kis házban, amelyben esténként petróleumlámpával világítottunk, nagy szegénységben éltünk, viszont a becsületre és a munkára nevelve engem és a testvéreimet. A feladatokat úgy kaptam, ahogyan cseperedtem, egyre több, de elvégezhető munkát, a vízhúzástól a kerekes kútnál, a házi állatok etetésén keresztül a favágásig, és természetesen a házimunkákban is részt vettem. Ma már nehezen tudják a gyerekek elképzelni, hogy akkoriban akár egy órát is kellett – hóban vagy hét ágra sütő nap alatt – gyalogolnunk az első buszmegállóig. Édesanyám egyedül nevelt bennünket – négyen voltunk lánytestvérek.

Visszaemlékezve eszembe jut, hogy már akkortájt sem vettem észre például a mezőn a gödröt, vagy éppenséggel nekimentem az ajtófélfának. Persze ezt inkább a rohangászó gyerek, mintsem egy korán jelentkező látásprobléma számlájára írtuk: már csak azért sem, mert a látásélességemmel még nem voltak problémák.

A rövid bemutatkozást most egy fényképpel zárom, amelyen én vagyok, kétévesen. Hamarosan folytatás következik.

Polyák Erzsébet