Gaál Kata: Instabil

Kedves Olvasó! 

Engem mindig lenyűgöznek azok az alkotások, amelyeknél a művész bátran nyúl a különböző technikákhoz és a kívánt hatás elérésének érdekében variálja őket. Különösen izgalmasnak tartom a kollázsokat, ahol a valós tárgyak keverednek a fikcióval. Gaál Kata In.Stabil című munkája remek példa erre.

A mű alapjául a művész 13 rajztáblát szerkesztett össze egy három táblából álló, ingatag lábakon álló paravánhoz. Maga a paraván impozáns méretű, a fotón látszik is, ahogy egy átlagos magasságú hölgy nézegeti a művet, nála majd kétszer nagyobb a paraván. A fa alapon a jelenetek hátterét létező épületekről készített fotók alkotják. Van itt vöröstéglás régi gyárépület, húszemeletes panelház és leharcolt, kissé romos bérházakból álló utcarészlet. Az épületek előtt emberi alakok foglalják el a teret. A romházas utcarészlet a bal szélső táblán jelenik meg. Itt csak férfiak láthatók, valamennyien hátat fordítanak nekünk. Testtartásuk és mozdulataik energikusak. Főként a jelenet közepén álló férfi, akinek mindkét lábára egy-egy kislány csimpaszkodik. Mintha vissza akarnák tartani a férfit a távozástól. A paraván jobb szélső és középső tábláját ugyanilyen városi környezetben, de már felénk haladó nők töltik meg. A modern, városi öltözetű nők között feltűnnek fejkendőt viselő, muszlimnak kinéző asszonyok is.

Ez a jelen korban egy plusz aktualitást ad a képnek. Egyes nők mozdulatai, járása a kifutók topmodelljeit idézi, önbizalommal telve tekintenek ránk, de közöttünk nincs semmilyen interakció. Nem beszélgetnek és nem érnek egymáshoz, nem alkotnak egy közösséget. Az alakokat elnézve az az érzésünk, hogy a médiából folyamatosan áradó 21. századi nőképek keverednek az utcán járkáló, hétköznapi lányokkal. Amilyen például a tábla közepén dobbermanját sétáltató copfos huszonéves lány, vagy a biciklijét toló fiatal nő. Ez az, amit jó 10-20 lépésről láthat a néző. Ha viszont még közelebb lépünk, akkor feltárulnak az alkotás igazi érdekességei, technikai bravúrja. Ugyanis a nők és a férfiak, sőt még a férfi lábán csimpaszkodó kisgyerekek ruházatát is valós pólók, farmernadrágok és tűzpiros miniruhák adják. Mivel ezeket egykor viseletre szánták, ezért valós méretűek, nem a kép megalkotásához varrták meg őket.

Innen már érzékelhető, hogy megközelítőleg embernagyságú figurák töltik be a kép városi színtereit. A ruhák mesteri módon úgy lettek elhelyezve, hogy gyűrődéseikkel érzékeltessék, hangsúlyozzák az alakok mozgását. Az embert szinte csábítja arra, hogy végigsimítsa az anyagokat, de erre sajnos nincs lehetőség, hiszen az anyagok sérülékenyek és könnyen piszkolódnak, másrészt nem ragasztással, hanem a test körvonalait követve, sűrűn elhelyezett gombostűkkel rakta fel a művész a ruhadarabokat. A ruhákon túl más apróbb részleteket is valós, tapintásra ingerlő anyagokkal oldott meg, így a már említett dobberman kutya szőre is műszőrméből született meg, gazdája valós fém láncból készült nyakörvön vezeti. Az újabb meglepetés akkor ér minket, amikor még közelebb lépünk a képekhez, ugyanis csak akkor látjuk, hogy míg egyes alakok arca magazinokból kivágott fotókból készültek, mások arcát, lábát, karját a simára csiszolt fa felületre grafit ceruzával felvitt vonalak teszik élővé. Olyan finom rajzok ezek, hogy a nők frizurájának hajszálai, lábaik finom izomzata is könnyedén kivehető.

Gaál Kata munkája tehát remek példa arra, hogy a képzőművészeti alkotások felfedezéséhez igen is sok mozgás kell, hiszen közeledve vagy távolodva tőlük újabb és újabb részleteket, rétegeket fedezhetünk fel, amelyek tovább árnyalják az összhatást. A rétegeket pedig itt szó szerint érthetjük, hiszen az arcok és testrészek egyes elemei a fába karcolva jelennek meg, míg a városrészletek és más elemek egy újabb rétegként, újságok kivágásaiként jelennek meg, végül a ruhák már egy vastagabb réteget vonnak az alakokra.

A mű címe, In.stabil is sokat elárul erről a furcsa világról. A férfiak tőlünk elfordulva, néhol gyereknevelés közben jelennek meg és külön válnak a magabiztos nőktől, sőt még haladási irányuk is ellentétes. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy a mai társadalomban férfi és nő milyen kapcsolatot alakít ki, ebben a megváltozott, törékeny helyzetben, hogyan tudjuk megtalálni az egyensúlyt és a harmóniát.

Pár gondolat a művészről:
Gaál Kata 2017-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán. Alkotásaival eltávolodik a klasszikus (papír alapú) grafikai világtól, munkáit a kísérletezés, az új megfogalmazási technikák és módszerek, a körülötte zsongó világ sokszínű vizuális jegyeinek kreatív felhasználása jellemzi. Alkotásaiban a fa és a textil, valamint a fa és a viasz lenyűgöző felhasználási módjaira csodálkozhatunk rá. Témaként jelenleg leginkább a társadalmi és nemi szerepek változásaival összefüggő előítéletek és sztereotípiák foglalkoztatják.
Gaál Kata In.stabilja jelenleg a Felfedezők című kiállításon szerepel szeptember 23-ig az Ybl Budai Kreatív Házban (Ybl Miklós tér 9., nyitva tartás: minden nap 9.00-19.00).

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Neményi Márton: Botticelli: Vénusz

Kedves Olvasó!

A kiállítás egy talán mostohán kezelt grafikai műfaj, az utcai plakátok gazdag válogatását mutatja be. Az egyes termékeket (például Pálma cipősarok, szörpök és zöldségkészítmények), vállalkozásokat (Pesti malmok) reklámozó plakátok mellett felbukkannak a rossz szokások (túlzott alkoholfogyasztás) ellen küzdő vagy épp politikai töltetű reklámok is. Én egy különleges kiállítást promotáló alkotást mutatok most be Neked.

A plakát felső sávjában olvasható a reklám tárgya: a Margitszigeti hadi-kiállítás barnás színű, karcsú csupa nagybetűvel szedett felirata. Alatta vörössel a május és október szavak. A dátum alatt furcsán megismételve fehér színnel, szinte már alig láthatóan a hadikiállítás nyomtatott nagybetűkkel szedett szava, ahol a hadi szóból az A betű, a kiállításból pedig az állítás szórészlet fejjel lefelé lett szedve. Hogy miért? Erre ezidáig nem találtam magyarázatot. A szöveg alatt ábrázolt jelenet helyszínét csak érzékelteti a művész. Talán egy dombtetőre állítva terpeszkedik a csövét az égre meresztő óriási fekete ágyú. Méretét csak abból érezzük, hogy szinte eltörpülnek körülötte a nézelődők, hozzávetőlegesen öt ember magasságú monstrumról van szó. A hadi eszközt izgatott, érdeklődő tömeg veszi körül. Néhányan már az ágyú körül állnak, beszélgetnek, karjukkal gesztikulálnak és mutogatnak, mások még csak sietnek a tárgy felé, nekünk háttal, így az ő arcukat sem látjuk. A társadalom széles rétegei számára érdekes látványosságról van szó, a tömegben felfedezünk cilinderes és frakkos úriembert karján napernyős elegáns kedvesével, kötényt viselő cselédlányt, matrózruhás fiatal férfit, egyenruhás katonát, óriási malomkerékszerű kalapot viselő asszonyt, aki kisfiát vezeti kézen fogva. A plakát színvilága visszafogott, a mára megsárgult lapon tiszta és keverés nélküli színeket alkalmazott a művész. Fekete, barna, vörös, bézs határozza meg a plakát hangulatát. Az egyes színfoltok a litográfia technikájának köszönhetően közelről nézve mintha zsírkrétával lennének felhordva, nincsenek egybefolyatva, apró szemcsék láthatók a foltokban.

A kép bal alsó sarkában látjuk a művész szignóját (Rausch) és az 1918-as évszámot. 1918 májusa és októbere között már jócskán az I. világháború végnapjait élik az Osztrák-Magyar Monarchia népei. Inkább békére áhítoztak volna, mintsem a pusztító hadi gépezetek látványára. Ne feledjük azonban, hogy a kiállítást még abban az időszakban kezdték el szervezni, valamint a plakátot tervezni és terjeszteni a budapesti utcákon, amikor még a központi hatalmak „nyerésre” álltak a világméretű harcban. Talán így már érhető a plakát szereplőinek lelkesedése.

Háttérinformációk a plakátról és a kiállításról: Nyomda: a budapesti Rovó Aladár Műintézet

„A bemutatott plakát a budapesti központi hadikiállítás második idényét reklámozta. Fővédnök asszonya Zita királyné volt. A kiállítással kapcsolatos munkákat katonák és hadifoglyok végezték el közösen. Ez a kiállítás még 1918 májusában is a békére készült, és a Monarchia szembenálló népeinek népművészetét, gasztronómiáját mutatta be. Az egész hadikiállítás összhangban volt IV. Károly új politikájával, amely egyre távolabb volt a harcias német szövetséges elképzeléseitől.” (forrás: a Magyar Nemzeti Múzeum Tolongó idők sajtóanyag)

Néhány szó a technikáról: a 19. században a sokszorított grafikai eljárások között kedvelt technika volt a litográfia, azaz kőnyomat. Ez egy síknyomású eljárás, tehát nem metszik a dúcba a rajzot, mint Koós Gábor Budapest nyomatában (Ezt a narrációt az alábbi linken tudod elolvasni: http://www.vgyke.com/koos-gabor-budapest-naplo-sorozat/

A művész legtöbbször mészkőlapra, egy zsíros anyaggal vitte fel a rajzát. Ezután a kőlapot megnedvesítette és felvitte az egész felületre a nyomdafestéket, ami a rajz olajos felületén megtapadt, de a kőlap nedves részei eltaszították maguktól, így onnan a festék könnyen eltávolítható volt. Végül a papírlapot ráhelyezte a kőlapra és mehetett is a prés alá. A nyomásra az olajos részekről átkerült a festék a papírra és el is készült a nyomat. Ezt akárhányszor megismételhették, ha pedig már nem volt szükség a rajzra, akkor lecsiszolták a felületet a rajzzal együtt. Emiatt persze a kőlapok egy idő után annyira elvékonyodtak, hogy már nem lehetett nyomtatni velük. Egy kőlapot viszont csak egy színhez lehetett használni, tehát ha több színű nyomatot akart valaki, akkor annyi kőlapot készített, ahányféle színre szüksége volt. A litográfia lehet vonalas, rajzos is, de jellegzetes változó méretű, tiszta színekkel felvitt foltjairól is, ahogy a fent leírt képen is látható.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

A fotó tulajdonosa: Magyar Nemzeti Múzeum

Margitszigeti hadi-kiállítás plakátja

Kedves Olvasó!

A kiállítás egy talán mostohán kezelt grafikai műfaj, az utcai plakátok gazdag válogatását mutatja be. Az egyes termékeket (például Pálma cipősarok, szörpök és zöldségkészítmények), vállalkozásokat (Pesti malmok) reklámozó plakátok mellett felbukkannak a rossz szokások (túlzott alkoholfogyasztás) ellen küzdő vagy épp politikai töltetű reklámok is. Én egy különleges kiállítást promotáló alkotást mutatok most be Neked.

A plakát felső sávjában olvasható a reklám tárgya: a Margitszigeti hadi-kiállítás barnás színű, karcsú csupa nagybetűvel szedett felirata. Alatta vörössel a május és október szavak. A dátum alatt furcsán megismételve fehér színnel, szinte már alig láthatóan a hadikiállítás nyomtatott nagybetűkkel szedett szava, ahol a hadi szóból az A betű, a kiállításból pedig az állítás szórészlet fejjel lefelé lett szedve. Hogy miért? Erre ezidáig nem találtam magyarázatot. A szöveg alatt ábrázolt jelenet helyszínét csak érzékelteti a művész. Talán egy dombtetőre állítva terpeszkedik a csövét az égre meresztő óriási fekete ágyú. Méretét csak abból érezzük, hogy szinte eltörpülnek körülötte a nézelődők, hozzávetőlegesen öt ember magasságú monstrumról van szó. A hadi eszközt izgatott, érdeklődő tömeg veszi körül. Néhányan már az ágyú körül állnak, beszélgetnek, karjukkal gesztikulálnak és mutogatnak, mások még csak sietnek a tárgy felé, nekünk háttal, így az ő arcukat sem látjuk. A társadalom széles rétegei számára érdekes látványosságról van szó, a tömegben felfedezünk cilinderes és frakkos úriembert karján napernyős elegáns kedvesével, kötényt viselő cselédlányt, matrózruhás fiatal férfit, egyenruhás katonát, óriási malomkerékszerű kalapot viselő asszonyt, aki kisfiát vezeti kézen fogva. A plakát színvilága visszafogott, a mára megsárgult lapon tiszta és keverés nélküli színeket alkalmazott a művész. Fekete, barna, vörös, bézs határozza meg a plakát hangulatát. Az egyes színfoltok a litográfia technikájának köszönhetően közelről nézve mintha zsírkrétával lennének felhordva, nincsenek egybefolyatva, apró szemcsék láthatók a foltokban.

A kép bal alsó sarkában látjuk a művész szignóját (Rausch) és az 1918-as évszámot. 1918 májusa és októbere között már jócskán az I. világháború végnapjait élik az Osztrák-Magyar Monarchia népei. Inkább békére áhítoztak volna, mintsem a pusztító hadi gépezetek látványára. Ne feledjük azonban, hogy a kiállítást még abban az időszakban kezdték el szervezni, valamint a plakátot tervezni és terjeszteni a budapesti utcákon, amikor még a központi hatalmak „nyerésre” álltak a világméretű harcban. Talán így már érhető a plakát szereplőinek lelkesedése.

Háttérinformációk a plakátról és a kiállításról: Nyomda: a budapesti Rovó Aladár Műintézet

„A bemutatott plakát a budapesti központi hadikiállítás második idényét reklámozta. Fővédnök asszonya Zita királyné volt. A kiállítással kapcsolatos munkákat katonák és hadifoglyok végezték el közösen. Ez a kiállítás még 1918 májusában is a békére készült, és a Monarchia szembenálló népeinek népművészetét, gasztronómiáját mutatta be. Az egész hadikiállítás összhangban volt IV. Károly új politikájával, amely egyre távolabb volt a harcias német szövetséges elképzeléseitől.” (forrás: a Magyar Nemzeti Múzeum Tolongó idők sajtóanyag)

Néhány szó a technikáról: a 19. században a sokszorított grafikai eljárások között kedvelt technika volt a litográfia, azaz kőnyomat. Ez egy síknyomású eljárás, tehát nem metszik a dúcba a rajzot, mint Koós Gábor Budapest nyomatában (Ezt a narrációt az alábbi linken tudod elolvasni: http://www.vgyke.com/koos-gabor-budapest-naplo-sorozat/

A művész legtöbbször mészkőlapra, egy zsíros anyaggal vitte fel a rajzát. Ezután a kőlapot megnedvesítette és felvitte az egész felületre a nyomdafestéket, ami a rajz olajos felületén megtapadt, de a kőlap nedves részei eltaszították maguktól, így onnan a festék könnyen eltávolítható volt. Végül a papírlapot ráhelyezte a kőlapra és mehetett is a prés alá. A nyomásra az olajos részekről átkerült a festék a papírra és el is készült a nyomat. Ezt akárhányszor megismételhették, ha pedig már nem volt szükség a rajzra, akkor lecsiszolták a felületet a rajzzal együtt. Emiatt persze a kőlapok egy idő után annyira elvékonyodtak, hogy már nem lehetett nyomtatni velük. Egy kőlapot viszont csak egy színhez lehetett használni, tehát ha több színű nyomatot akart valaki, akkor annyi kőlapot készített, ahányféle színre szüksége volt. A litográfia lehet vonalas, rajzos is, de jellegzetes változó méretű, tiszta színekkel felvitt foltjairól is, ahogy a fent leírt képen is látható.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

A fotó tulajdonosa: Magyar Nemzeti Múzeum

Schaár Erzsébet-Fal előtt és fal mögött (1968)

Kedves Olvasó!

 Múlt héten jártam a FUGA Budapesti Építészeti Központban, ahol egy csodálatos magyar szobrásznő kiállítása látható Művek az első emeletről címmel. Ő Schaár Erzsébet. A sok remek alkotás közül az 1968-ban keletkezett Fal előtt és fal mögött című installációt választottam ki bemutatásra, amely a művésznő legfontosabb kérdéseit egyesíti magába. A tér és az ember viszonyát. Művein a terek érzelmekkel telítődnek, az emberek viszont mintha tárgyakká, eszközökké egyszerűsödnének. Alkotásaival megkérdőjelezi az alapvetőnek hitt alá és fölérendeltségi viszonyt, miszerint tereink és tárgyaink minket szolgálni jöttek létre.

Az installációban megjelenő életnagyságú alakok hátterét két hungarocell fal adja. A könnyen formálható anyag felületét fémes festékkel vonta be a művész, így nehéz, súlyos hatást kelt. Felületük nem egyenlegesen vakolt falat mutat, hanem mintha óriás penge vágásának barázdái, apró ütésnyomok szabdalnák. A nekünk bal oldali alak egy keskeny falszakasz előtt áll, míg jobb oldali figura már a fal mögött áll, felsőtestét a falba vájt ablakon át láthatjuk. Mindkét alak Schaár Erzsébetre jellemző jegyeket mutat, melyek a 60-as évektől kezdve félreismerhetetlenül egyedivé tették a szobrász munkáit. A figurák teste tömbszerű, hungarocell lapból kivágott hasábok, semmilyen jelzés nincs rajtuk sem a figura nemére, se ruházatára, se társadalmi hovatartozására. Ezeket a szürke tömböket az arcok és kezek gipsz lenyomatai teszik élővé. A két figura más-más nőtől kölcsönözte az alakok arcát, amelyek nyugodt arckifejezésükkel és lehunyt szemükkel a halotti maszkokat idézik. Halotti maszkokat már az ókortól kezdve készítettek, hogy ily módon őrizzék meg az elhunyt személy arcát közvetlenül a halála után. A szokás igazi virágkorát a 19. században élte, amikor főként híres emberek arcairól vettek lenyomatot: Haydn, Beethoven, Johann Strauß, Gustav Mahler halotti maszkját ma is őrzi a Wien Museum. A hazai talán legismertebb halotti maszkot Ady Endréről készítették.

A művész mesterien keverte az anyagokat és hangulatokat. A könnyen megmunkálható hungarocell testek a fémszínű festéknek köszönhetően súlyosnak hatnak, a részlet gazdag arc és kézlenyomatok rezes-aranyos színével mintegy földönkívüli, éteri hatást keltenek. Mintha csak földre szállt angyalokat látnánk. Ezek az időtlen lények drótból kaptak hajat. A kócos fémszálak néhol megcsillannak a nők fején. Az alakok egyetlen ruházatot viselnek, ha hívhatjuk így, a tömbszerű test alól félcipők élethű másolatai kandikálnak ki.

Schaár Erzsébet műveit az időtlenség és egyfajta súlyos, de mégsem nyomasztó csend uralja. A fent leírt műve is ezt sugallja. Az alakok lehunyt szeme, a korra történő minimális utalás hiánya, a tér részleteket totálisan mellőző felépítése örök érvényű teszi a művet.

Pár mondat a művészről:

1908-ban született, művészeti tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte, ahol Kisfaludy Stróbl Zsigmond volt a mestere. 1926-tól kiállító művész. Ezután Párizsba, Münchenbe és Bécsbe vezető tanulmányutakon képezi tovább magát. Tagja volt a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének is. A 60-as évek közepén szobrai Alberto Giacometti megnyújtott testű figuráinak hatását mutatják, a 70-es években kezdett el foglalkozni a figura és a tér kapcsolatával. 1970-ben a Műcsarnokban életmű-kiállítása volt, majd két évvel később Antwerpenben és Genfben állított ki. 1977-ben a duisburgi Wilhelm Lehmbruck Múzeum emlékezett meg róla. Köztereken is megcsodálhatjuk munkáit: Budapesten, Kecskeméten, Miskolcon, Pécsett, Tihanyban is találkozhatunk szobraival.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Schaár Erzsébet: Fal előtt és fal mögött (1968)