Neményi Márton: Botticelli: Vénusz

Kedves Olvasó!

A kiállítás egy talán mostohán kezelt grafikai műfaj, az utcai plakátok gazdag válogatását mutatja be. Az egyes termékeket (például Pálma cipősarok, szörpök és zöldségkészítmények), vállalkozásokat (Pesti malmok) reklámozó plakátok mellett felbukkannak a rossz szokások (túlzott alkoholfogyasztás) ellen küzdő vagy épp politikai töltetű reklámok is. Én egy különleges kiállítást promotáló alkotást mutatok most be Neked.

A plakát felső sávjában olvasható a reklám tárgya: a Margitszigeti hadi-kiállítás barnás színű, karcsú csupa nagybetűvel szedett felirata. Alatta vörössel a május és október szavak. A dátum alatt furcsán megismételve fehér színnel, szinte már alig láthatóan a hadikiállítás nyomtatott nagybetűkkel szedett szava, ahol a hadi szóból az A betű, a kiállításból pedig az állítás szórészlet fejjel lefelé lett szedve. Hogy miért? Erre ezidáig nem találtam magyarázatot. A szöveg alatt ábrázolt jelenet helyszínét csak érzékelteti a művész. Talán egy dombtetőre állítva terpeszkedik a csövét az égre meresztő óriási fekete ágyú. Méretét csak abból érezzük, hogy szinte eltörpülnek körülötte a nézelődők, hozzávetőlegesen öt ember magasságú monstrumról van szó. A hadi eszközt izgatott, érdeklődő tömeg veszi körül. Néhányan már az ágyú körül állnak, beszélgetnek, karjukkal gesztikulálnak és mutogatnak, mások még csak sietnek a tárgy felé, nekünk háttal, így az ő arcukat sem látjuk. A társadalom széles rétegei számára érdekes látványosságról van szó, a tömegben felfedezünk cilinderes és frakkos úriembert karján napernyős elegáns kedvesével, kötényt viselő cselédlányt, matrózruhás fiatal férfit, egyenruhás katonát, óriási malomkerékszerű kalapot viselő asszonyt, aki kisfiát vezeti kézen fogva. A plakát színvilága visszafogott, a mára megsárgult lapon tiszta és keverés nélküli színeket alkalmazott a művész. Fekete, barna, vörös, bézs határozza meg a plakát hangulatát. Az egyes színfoltok a litográfia technikájának köszönhetően közelről nézve mintha zsírkrétával lennének felhordva, nincsenek egybefolyatva, apró szemcsék láthatók a foltokban.

A kép bal alsó sarkában látjuk a művész szignóját (Rausch) és az 1918-as évszámot. 1918 májusa és októbere között már jócskán az I. világháború végnapjait élik az Osztrák-Magyar Monarchia népei. Inkább békére áhítoztak volna, mintsem a pusztító hadi gépezetek látványára. Ne feledjük azonban, hogy a kiállítást még abban az időszakban kezdték el szervezni, valamint a plakátot tervezni és terjeszteni a budapesti utcákon, amikor még a központi hatalmak „nyerésre” álltak a világméretű harcban. Talán így már érhető a plakát szereplőinek lelkesedése.

Háttérinformációk a plakátról és a kiállításról: Nyomda: a budapesti Rovó Aladár Műintézet

„A bemutatott plakát a budapesti központi hadikiállítás második idényét reklámozta. Fővédnök asszonya Zita királyné volt. A kiállítással kapcsolatos munkákat katonák és hadifoglyok végezték el közösen. Ez a kiállítás még 1918 májusában is a békére készült, és a Monarchia szembenálló népeinek népművészetét, gasztronómiáját mutatta be. Az egész hadikiállítás összhangban volt IV. Károly új politikájával, amely egyre távolabb volt a harcias német szövetséges elképzeléseitől.” (forrás: a Magyar Nemzeti Múzeum Tolongó idők sajtóanyag)

Néhány szó a technikáról: a 19. században a sokszorított grafikai eljárások között kedvelt technika volt a litográfia, azaz kőnyomat. Ez egy síknyomású eljárás, tehát nem metszik a dúcba a rajzot, mint Koós Gábor Budapest nyomatában (Ezt a narrációt az alábbi linken tudod elolvasni: http://www.vgyke.com/koos-gabor-budapest-naplo-sorozat/

A művész legtöbbször mészkőlapra, egy zsíros anyaggal vitte fel a rajzát. Ezután a kőlapot megnedvesítette és felvitte az egész felületre a nyomdafestéket, ami a rajz olajos felületén megtapadt, de a kőlap nedves részei eltaszították maguktól, így onnan a festék könnyen eltávolítható volt. Végül a papírlapot ráhelyezte a kőlapra és mehetett is a prés alá. A nyomásra az olajos részekről átkerült a festék a papírra és el is készült a nyomat. Ezt akárhányszor megismételhették, ha pedig már nem volt szükség a rajzra, akkor lecsiszolták a felületet a rajzzal együtt. Emiatt persze a kőlapok egy idő után annyira elvékonyodtak, hogy már nem lehetett nyomtatni velük. Egy kőlapot viszont csak egy színhez lehetett használni, tehát ha több színű nyomatot akart valaki, akkor annyi kőlapot készített, ahányféle színre szüksége volt. A litográfia lehet vonalas, rajzos is, de jellegzetes változó méretű, tiszta színekkel felvitt foltjairól is, ahogy a fent leírt képen is látható.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

A fotó tulajdonosa: Magyar Nemzeti Múzeum

Margitszigeti hadi-kiállítás plakátja

Kedves Olvasó!

A kiállítás egy talán mostohán kezelt grafikai műfaj, az utcai plakátok gazdag válogatását mutatja be. Az egyes termékeket (például Pálma cipősarok, szörpök és zöldségkészítmények), vállalkozásokat (Pesti malmok) reklámozó plakátok mellett felbukkannak a rossz szokások (túlzott alkoholfogyasztás) ellen küzdő vagy épp politikai töltetű reklámok is. Én egy különleges kiállítást promotáló alkotást mutatok most be Neked.

A plakát felső sávjában olvasható a reklám tárgya: a Margitszigeti hadi-kiállítás barnás színű, karcsú csupa nagybetűvel szedett felirata. Alatta vörössel a május és október szavak. A dátum alatt furcsán megismételve fehér színnel, szinte már alig láthatóan a hadikiállítás nyomtatott nagybetűkkel szedett szava, ahol a hadi szóból az A betű, a kiállításból pedig az állítás szórészlet fejjel lefelé lett szedve. Hogy miért? Erre ezidáig nem találtam magyarázatot. A szöveg alatt ábrázolt jelenet helyszínét csak érzékelteti a művész. Talán egy dombtetőre állítva terpeszkedik a csövét az égre meresztő óriási fekete ágyú. Méretét csak abból érezzük, hogy szinte eltörpülnek körülötte a nézelődők, hozzávetőlegesen öt ember magasságú monstrumról van szó. A hadi eszközt izgatott, érdeklődő tömeg veszi körül. Néhányan már az ágyú körül állnak, beszélgetnek, karjukkal gesztikulálnak és mutogatnak, mások még csak sietnek a tárgy felé, nekünk háttal, így az ő arcukat sem látjuk. A társadalom széles rétegei számára érdekes látványosságról van szó, a tömegben felfedezünk cilinderes és frakkos úriembert karján napernyős elegáns kedvesével, kötényt viselő cselédlányt, matrózruhás fiatal férfit, egyenruhás katonát, óriási malomkerékszerű kalapot viselő asszonyt, aki kisfiát vezeti kézen fogva. A plakát színvilága visszafogott, a mára megsárgult lapon tiszta és keverés nélküli színeket alkalmazott a művész. Fekete, barna, vörös, bézs határozza meg a plakát hangulatát. Az egyes színfoltok a litográfia technikájának köszönhetően közelről nézve mintha zsírkrétával lennének felhordva, nincsenek egybefolyatva, apró szemcsék láthatók a foltokban.

A kép bal alsó sarkában látjuk a művész szignóját (Rausch) és az 1918-as évszámot. 1918 májusa és októbere között már jócskán az I. világháború végnapjait élik az Osztrák-Magyar Monarchia népei. Inkább békére áhítoztak volna, mintsem a pusztító hadi gépezetek látványára. Ne feledjük azonban, hogy a kiállítást még abban az időszakban kezdték el szervezni, valamint a plakátot tervezni és terjeszteni a budapesti utcákon, amikor még a központi hatalmak „nyerésre” álltak a világméretű harcban. Talán így már érhető a plakát szereplőinek lelkesedése.

Háttérinformációk a plakátról és a kiállításról: Nyomda: a budapesti Rovó Aladár Műintézet

„A bemutatott plakát a budapesti központi hadikiállítás második idényét reklámozta. Fővédnök asszonya Zita királyné volt. A kiállítással kapcsolatos munkákat katonák és hadifoglyok végezték el közösen. Ez a kiállítás még 1918 májusában is a békére készült, és a Monarchia szembenálló népeinek népművészetét, gasztronómiáját mutatta be. Az egész hadikiállítás összhangban volt IV. Károly új politikájával, amely egyre távolabb volt a harcias német szövetséges elképzeléseitől.” (forrás: a Magyar Nemzeti Múzeum Tolongó idők sajtóanyag)

Néhány szó a technikáról: a 19. században a sokszorított grafikai eljárások között kedvelt technika volt a litográfia, azaz kőnyomat. Ez egy síknyomású eljárás, tehát nem metszik a dúcba a rajzot, mint Koós Gábor Budapest nyomatában (Ezt a narrációt az alábbi linken tudod elolvasni: http://www.vgyke.com/koos-gabor-budapest-naplo-sorozat/

A művész legtöbbször mészkőlapra, egy zsíros anyaggal vitte fel a rajzát. Ezután a kőlapot megnedvesítette és felvitte az egész felületre a nyomdafestéket, ami a rajz olajos felületén megtapadt, de a kőlap nedves részei eltaszították maguktól, így onnan a festék könnyen eltávolítható volt. Végül a papírlapot ráhelyezte a kőlapra és mehetett is a prés alá. A nyomásra az olajos részekről átkerült a festék a papírra és el is készült a nyomat. Ezt akárhányszor megismételhették, ha pedig már nem volt szükség a rajzra, akkor lecsiszolták a felületet a rajzzal együtt. Emiatt persze a kőlapok egy idő után annyira elvékonyodtak, hogy már nem lehetett nyomtatni velük. Egy kőlapot viszont csak egy színhez lehetett használni, tehát ha több színű nyomatot akart valaki, akkor annyi kőlapot készített, ahányféle színre szüksége volt. A litográfia lehet vonalas, rajzos is, de jellegzetes változó méretű, tiszta színekkel felvitt foltjairól is, ahogy a fent leírt képen is látható.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

A fotó tulajdonosa: Magyar Nemzeti Múzeum

Schaár Erzsébet-Fal előtt és fal mögött (1968)

Kedves Olvasó!

 Múlt héten jártam a FUGA Budapesti Építészeti Központban, ahol egy csodálatos magyar szobrásznő kiállítása látható Művek az első emeletről címmel. Ő Schaár Erzsébet. A sok remek alkotás közül az 1968-ban keletkezett Fal előtt és fal mögött című installációt választottam ki bemutatásra, amely a művésznő legfontosabb kérdéseit egyesíti magába. A tér és az ember viszonyát. Művein a terek érzelmekkel telítődnek, az emberek viszont mintha tárgyakká, eszközökké egyszerűsödnének. Alkotásaival megkérdőjelezi az alapvetőnek hitt alá és fölérendeltségi viszonyt, miszerint tereink és tárgyaink minket szolgálni jöttek létre.

Az installációban megjelenő életnagyságú alakok hátterét két hungarocell fal adja. A könnyen formálható anyag felületét fémes festékkel vonta be a művész, így nehéz, súlyos hatást kelt. Felületük nem egyenlegesen vakolt falat mutat, hanem mintha óriás penge vágásának barázdái, apró ütésnyomok szabdalnák. A nekünk bal oldali alak egy keskeny falszakasz előtt áll, míg jobb oldali figura már a fal mögött áll, felsőtestét a falba vájt ablakon át láthatjuk. Mindkét alak Schaár Erzsébetre jellemző jegyeket mutat, melyek a 60-as évektől kezdve félreismerhetetlenül egyedivé tették a szobrász munkáit. A figurák teste tömbszerű, hungarocell lapból kivágott hasábok, semmilyen jelzés nincs rajtuk sem a figura nemére, se ruházatára, se társadalmi hovatartozására. Ezeket a szürke tömböket az arcok és kezek gipsz lenyomatai teszik élővé. A két figura más-más nőtől kölcsönözte az alakok arcát, amelyek nyugodt arckifejezésükkel és lehunyt szemükkel a halotti maszkokat idézik. Halotti maszkokat már az ókortól kezdve készítettek, hogy ily módon őrizzék meg az elhunyt személy arcát közvetlenül a halála után. A szokás igazi virágkorát a 19. században élte, amikor főként híres emberek arcairól vettek lenyomatot: Haydn, Beethoven, Johann Strauß, Gustav Mahler halotti maszkját ma is őrzi a Wien Museum. A hazai talán legismertebb halotti maszkot Ady Endréről készítették.

A művész mesterien keverte az anyagokat és hangulatokat. A könnyen megmunkálható hungarocell testek a fémszínű festéknek köszönhetően súlyosnak hatnak, a részlet gazdag arc és kézlenyomatok rezes-aranyos színével mintegy földönkívüli, éteri hatást keltenek. Mintha csak földre szállt angyalokat látnánk. Ezek az időtlen lények drótból kaptak hajat. A kócos fémszálak néhol megcsillannak a nők fején. Az alakok egyetlen ruházatot viselnek, ha hívhatjuk így, a tömbszerű test alól félcipők élethű másolatai kandikálnak ki.

Schaár Erzsébet műveit az időtlenség és egyfajta súlyos, de mégsem nyomasztó csend uralja. A fent leírt műve is ezt sugallja. Az alakok lehunyt szeme, a korra történő minimális utalás hiánya, a tér részleteket totálisan mellőző felépítése örök érvényű teszi a művet.

Pár mondat a művészről:

1908-ban született, művészeti tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte, ahol Kisfaludy Stróbl Zsigmond volt a mestere. 1926-tól kiállító művész. Ezután Párizsba, Münchenbe és Bécsbe vezető tanulmányutakon képezi tovább magát. Tagja volt a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének is. A 60-as évek közepén szobrai Alberto Giacometti megnyújtott testű figuráinak hatását mutatják, a 70-es években kezdett el foglalkozni a figura és a tér kapcsolatával. 1970-ben a Műcsarnokban életmű-kiállítása volt, majd két évvel később Antwerpenben és Genfben állított ki. 1977-ben a duisburgi Wilhelm Lehmbruck Múzeum emlékezett meg róla. Köztereken is megcsodálhatjuk munkáit: Budapesten, Kecskeméten, Miskolcon, Pécsett, Tihanyban is találkozhatunk szobraival.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Schaár Erzsébet: Fal előtt és fal mögött (1968)

Robert Capa: Cordoba front loyalist militiamen jumping over a gully

Kedves Olvasó!

A fotográfia több, mint 150 éves története során többféle igényt látott el és lát el napjainkban is. Készülnek portrék, tájképek, rögzítenek eseményeket. A fotográfia a világunk és történelmünk legfontosabb rögzítője és megőrzője lett. A XX. században pedig mérhetetlenül sok esemény volt, melyet a fotósoknak tudósítaniuk kellett. A fényképész azonban nehéz feladat előtt áll, ha nem csak szolgalelkűen rögzíteni akarja a tényeket, hanem művészi értéket is bele akar csempészni felvételeibe. Ehhez valami plusz, valami kis zsenialitás kell. Ilyen zseni volt Robert Capa, eredeti nevén Friedman Endre, akinek a neve mára világhírnévre tett szert. Ő volt talán a világ legnagyobb haditudósítója, hírnevét az 1936-1939 között zajló spanyol polgárháborúban készített felvételeivel alapozta meg. Hihetetlen érzéke volt a háború borzalmai között az emberi vonások megragadásában, de képein a mozgást, az erőket és energiákat is remekül fogta meg. Így van ezen a córdobai fronton készült fekete-fehér fotóján is.

Capa a fronton kiásott, alacsony árokban helyezkedett el, ez adja a különleges nézőpontot, aminek segítségével a néző is az események részesévé válik, szinte azonosulhat a katonákkal. Látjuk a naptól kiszáradt földet, melynek tetején néhány fűcsomó kandikál ki. A képen élesek az árnyékok, érződik a spanyol nap ragyogása. A békésnek tűnő felvétel azonban a harcok közepette készült, előttünk milicisták puskájukat kezükben tartva ugornak át az árok bal oldaláról a jobbra. A milicisták- tehát polgárőrök, civil „katonák”- ruházata egyszerű és nem egységes, egyenruhának nem nevezhető öltözéket viselnek. Hosszú nadrágot látunk rajuk; van, akin rövid és van, akin hosszú ujjú inggel. Fejükön kis csákószerű sapka. Ami viszont izgalmassá teszi a képet, az a benne rejlő dinamika. A képen látható hat alak ugyanis az ugrás különböző fázisaiban látható. Van, aki még csak lendületet vesz az ugrás előtt, az előtte állók már lendítik lábukat és lendületet vesznek. A következő alak már az árok túlsó partján ér talajt. Kinyújtott lábai már fogást találtak a földön, a puskát tartó keze még azonban felhúzva, mintegy fáziskésésben mutatja az ugrás közbeni lendületet. A kép jobb szélén lévő alak pedig már térdeit kissé behajlítva, az ugrás energiáit levezetve fejezi be a mozdulatot, egy pillanat múlva talán már tovább is lép az ugrásból. Bár a fotó beállítottnak és megszerkesztettnek tűnik, mégse gondoljuk azt, hogy a harc hevében Capa instrukcióinak megfelelően készült. Ettől volt zseniális Robert Capa, ugyanis villámgyorsan pörgő események közepette is képes volt felismerni a fotótémát és szinte gondolkodás nélkül rátalálni a megfelelő beállításra.

Pár szó a művészről:

Friedman Endreként született 1913-ban Budapesten egy középosztálybeli zsidó családban. Az 1920-as években csatlakozik a Kassák-féle Munkakörhöz, többek között baloldali kapcsolatai miatt is el kellett hagynia az országot. Ekkor kezdte meg utazását, mely egész életében tartott. Berlinben újságírást tanult, itt sajátította el a fotózás és az ügynökségi munka alapjait. A náci hatalomra kerülés után származása miatt nem volt maradása, Párizsba költözött. 1936-ban vette fel a saját nevénél jobban csengő Robert Capa nevet. Ekkor kezdődik el haditudósítói karrierje is. Rövid élete során öt csatatéren fotózott (a spanyol polgárháborúban, a japánok kínai inváziójakor, a második világháború európai hadszínterein, az első arab-izraeli háborúban és Indokínában). Végül veszélyes munkája okozta halálát is: 1954-ben a LIFE magazin felkéri az éppen Japánban dolgozó fotóst, hogy készítsen pár képet Indokínában. Május 25-én délután 15 óra előtt 5 perccel letér a katonák által ellenőrzött útról és felkapaszkodott egy kis dombra, hogy látképet készíthessen a környékről. Taposóaknára lépett, amely felrobbanva azonnal megölte.

Robert Capa utazásairól nemcsak fotók maradtak fenn. Kissé elmosódva címmel jelent meg önvallomása életének fontosabb eseményeiről és főként a második világháború harcairól, John Steinbeckkel megírt Orosz naplóban a Szovjetunióban tett utazásukról számolnak be, Irwin Shaw-val írt Izraeli riportok című könyvükben 1949-es utazásukról számolnak be. Mindegyik könyv tanulságos olvasmány, egy nem mindennapi ember utazásait mutatja be, csak ajánlani tudom őket!

Somogyi-Rohonczy Zsófia

02 Loyalist militiamen jumping over a gully, Córdoba front, Spain © Robert Capa © International Center of Photography/Magnum Photos