Roy Lichtenstein: Vicki

Kedves Olvasó!

Ma egy ikonikus alkotás és alkotója kerül sorra. Roy Lichtenstein Vickijét hoztam el neked. Mr. Lichtenstein a pop art irányzatába tartozott, tehát hétköznapi, olcsó fogyasztási cikkeket használt fel munkáihoz és a fogyasztói társadalom kérdéseivel foglalkozott. Művészi formanyelvét a képregényektől kölcsönözte. A képregénynek igaz vannak rajongói, klasszikus műveket is feldolgoznak ilyen formában, de mégis inkább a könnyed szórakozás körébe soroljuk mintsem a magasművészet kategóriájába. Ezen változtatott Lichtenstein! Persze ne gondoljuk azt, hogy a művész asztala fölé görnyedve egyszerű képregények rajzolásával ért el világhírnevet. A műfaj vizuális elemeit felhasználva, de méretét jelentősen megnövelve, a történet folyamából egy-egy képkockát kiragadva dolgozta fel a képregényeket festményein, szobrain, grafikáin.

Vickivel élőben is találkozhatsz a Ludwig Múzeumban. A körülbelül egy méterszer egy méteres acéllemezre, zománcfestékkel festett kép szűk képkivágatban, tehát viszonylag közelről mutatja a jelenet szereplőit. Jobb oldalon egy férfit láthatunk hátulról. Fehér inggallérját, rövidre vágott haját, bal fülét, az ajtót tartó bal kezét látjuk hátulról. Vele szemben szőke félhosszú frizurával, tűzvörösre rúzsozott ajkait enyhén szétnyitva, merengő tekintettel áll egy fiatal nő. A férfi szavai a kép felső egy ötödében a képregényekre jellemző szóbuborékban olvashatók. „Vicki! I—I thouht I heard your voice!”, tehát „Vicki! Mintha a hangodat hallottam volna!” A vonalakat, vonásokat, kontúrokat a művész vastag fekete vonallal húzta meg, a haj, az ajak és a háttér mezőjét tiszta sárga és vörös színnel töltötte ki. Az arc, nyak és a férfi kezének bőrfelületét fehér alapon piros pöttyökkel töltötte ki. Ennek a pöttyözős eljárásnak a nyomdatechnikában van jelentősége. A hatvanas években a képregényeket ofszet nyomással nyomták (ha jól tudom, így van ez napjainkban is). Az eljárás során tiszta színeket használnak, így a test bőrszínének kikeverését úgymond a szemre bízzák. Elég távolról nézve ugyanis a fehér alapon a kis piros raszter pöttyök rózsaszínné alakulnak át. Normális esetben fel sem figyelünk a kis pontokra a pár centis képregénykockák esetében. A trükk csak így, jelentősen felnagyítva, egy méternél is nagyobb méretben tűnik elő.

Lichtenstein témaválasztásai már-már tipikusak. Előszeretettel ábrázol férfi és nő közötti helyzeteket, illetve a nők érzelmi megnyilvánulásait, problémáit, vágyait. Emiatt kordokumentumként is tekinthetünk Lichtenstein képeire, hiszen tökéletesen bemutatja az ötvenes, hatvanas évek nőideálját. A tökéletes nő, aki megállja a helyét anyaként, feleségként és háziasszonyként. A tökéletesség illuziója illetve inkább annak vágya mázként merevedik a kor nőire. Lichtenstein azonban érzelmeik megmutatásával bepillantást enged a társadalmi elvárásoknak megfelelni vágyó nők páncélszerű illúziója mögé.

Pár szó a művészről:

Lichtenstein ízig-vérig new york-i művész. Középosztálybeli zsidó családban látta meg a napvilágot 1923-ban, majd az Ohiói Képző- és Iparművészeti Főiskolán tanult, ahol később tanári állást is kapott. 1951-ben rendezett először önálló kiállítást New Yorkban, majd Clevelandben dolgozott ipari rajzolóként, rajztanárként, de reklámtanácsadással is foglalkozott.
A képregények világa egyik kisfiának köszönhetően tört be művészetébe, amikor apja elé tartva egy képregényt azt mondta: „Fogadjunk, hogy te nem tudsz ilyet!” Innentől kezdve Miki egér, Donald kacsa és Tapsi Hapsi is festményei hősei lettek. 1961-től pedig már csak kizárólag képregényekből és rágógumi-csomagolásokról ismert figurák és hirdetések szereplői jelentek meg képein. Alkotói tevékenységének utolsó felében már óriási köztéri szobrokat is alkotott, természetesen a rá jellemző képregényes stílusban.

Lichtenstein életében nem szűkölködött az elismerésekben. Keresett tanár volt és kiállított a Velencei Biennálén, az Oszakai Világkiállításon, a híres Guggenheim múzeumban is, sőt az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia is tagjává választotta.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

ROY LICHTENSTEIN: VICKI (1964)
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum / Az aacheni Peter und Irene Ludwig Stiftung letétje
fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum

Lichtenstein, Roy Vicki (1964)

Karsai Dániel: Unscarred / Strangelo

A heti narráció témája Karsai Dániel Unscarred / Strangelove című szobra.
Kedves Olvasó,
ezúttal egy régi kedvencemet hoztam el neked. Karsai Dániellel és szobrával először 2016-ban találkoztam, amikor a Deák17 Galéria és a Ludwig Múzeum közös tapintható kiállításán készítettek általános és középiskolások tapintható reflexiókat kortárs műalkotásokra. Az „Unscarred”/„Strangelove” című mű is szerepelt a Hang/szobor/hang kiállításon. A pályázat érdekessége az volt, hogy a tapintható szobrot készítő gyerekek sem láthatták az eredeti művet, hanem csak a narrációja alapján dolgozhattak. Ha érdekel a narráció, kattints Ide!
A szobor vékony vaj illetve bézs színű, szabálytalan formájú és változó méretű szivacslapokból áll. A lapokat széles, kartondobozok lezárására is használatos átlátszó ragasztószalaggal fogta össze a művész, így alakítva ki az emberi alakot és mozdulatát. A szobor egy féltérdre ereszkedett, kissé előrehajló alakot ábrázol. Végtagjai csonkák, mindkét alsó lábszára illetve törzse mögé engedett bal alkarja hiányzik. Jobb karját arcához emeli, ökölbe szorított kezét talán orrához, szájához érinti. Teste elnagyolt, darabos, arca felismerhetetlen. Se orra, se szája, se szeme nincs kidolgozva, éppen csak sejtjük, hogy mi-hol helyezkedik el. Az elmosódott vonásokból a mi képzeletünk állítja össze az arcot. Épphogy érzékeljük, hogy egy emberről van szó. Ez a hulladékból, haszontalan, másodlagos felhasználású dolgokból épített szobor hihetetlen érzelmekkel van tele, bár arcvonásai nincsenek, mégis az ugrásra kész alakból csak úgy árad az agresszió. A figura jobb karjával és térdével nagyméretű vas ládán térdel, ez támasztja a figurát is. A háttérben a kiállítótér fehér fala látható. A fal előtt a földön fehér, habkartonból kivágott betűk hevernek. Olyan, mintha lepotyogtak volna a falról. A betűket összeolvasva kijön a Pantera szó. A szobor anyagválasztásával, nyersességével, erőteljes hangulatával tökéletesen visszaadja a zenekar zenéjét, a frontember viselkedését. Érdemes utánajárni a szobor háttértörténetének is!
Karsai Dániel szobra ugyanis az 1981-ben alapított és 2001-ben feloszlott híres metál zenei együttesnek, a Panterának énekesét, Phillip H. Anselmo-t ábrázolja. Az énekes többször is bocsánatkérésre szorult minimum félreérthető, de leginkább botrányosnak nevezhető viselkedése miatt. A hozzá köthető tragikus esemény 2004-ben történt, amikor a zenekar gitárosát, Dimebag Darrelltegy skizofrén rajongó a színpadon agyonlőtte. Az eset miatt többen az énekest okolták, mivel korábban becsmérlő megjegyzéseket tett a gitárosra, ami felbujtó hatással lehetett a labilis elkövetőre.
A szobor címében szereplő unscarred szó az énekes hasán található tetoválásra utal. Karsai Dániel saját megfogalmazása szerint
a sebezhetetlenséget kommunikáló gőgös attitűdöt, a sérült, csonkolt, roncsolódott, sérülékeny anyagból elkészült, vizuálisan erős szoborral próbáltam ellenpontozni, megkérdőjelezni.
A szintén a címben szereplő strangelove az énekes 2016 elején az elhunyt gitáros emlékére adott koncertjén történt esetet idézi fel, amikor az énekes a színpadon karlendítéssel és rasszista felkiáltással üdvözölte hatalmas rajongótáborát. (Dr. Strangelove Stanley Kubrick rendezte filmklasszikus címszereplője, aki szerepe szerint tudatalattija irányítása alatt időközönként „önkéntelenül” náci karlendítést hajt végre. Ezt a betegséget manapság Dr. Strangelove-szindrómának is nevezik.).
Néhány gondolat az alkotóról:
Karsai Dániel 2011-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. 2009-ben a milánói Accademia di Belle Arti di Brera festő és szobrász szakán tanult Erasmus ösztöndíjjal. 2014-2016 között Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjban részesült. Karsai Dániel festményeivel és objektjeivel a Molnár Ani Galériában találkozhattok (1088, Budapest, Bródy Sándor utca 36.) a Multitasking/ Osztott figyelem című csoportos kiállításon 2019. március 30-ig.
A fotóhoz tartozó információk: A képen Karsai Dániel szobra látható a Deák17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria 2016-os Hang/szobor/hang kiállításán.

Karsai Dániel Unscarred / Strangelove című szobra

Fotó: Beszédes Noémi
Somogyi-Rohonczy Zsófia

Paul Signac: Velence, A rózsaszín felhő

Kedves Olvasó,
a bécsi Albertinában sétálni kicsit olyan, mintha egy művészettörténeti könyvbe csöppentünk volna. Az előző héten Marc Chagall álomszerű képét mutattam be neked. Ezen a héten jöjjön hát ismét egy klasszikusnak számító mű, a pointillizmus egyik vezéralakjának alkotása. Paul Signac francia festőnek 1909-ben, az olaszországi Velencében készült képét szeretném megismertetni veled.
Ahhoz, hogy igazán érezhessük és értékelhessük ezt a képet, első lépésként a pointillizmussal és annak látványával kell megbarátkoznunk. Az impresszionizmus térnyerése után kialakuló irányzat elmélete szerint a formákat, alakokat elegendő színes pöttyökkel megfesteni, a szem a megfelelő távolságból összeállítja a színes pöttyöket és foltokat, sőt még össze is keveri azokat. Ez alapján, ha megfelelő távolságból nézünk sárga és kék pöttyöket, akkor zöldnek fogjuk látni azokat. A pointillista festők tehát nem a palettán keverték ki a színeket, hanem a néző szemében, az optikai színkeverés jelenségét kihasználva. Így akár tiszta színekkel is meg lehet festeni egy képet. Igaz, hogy az ábrázolás nem lesz teljesen valósághű, de a látvány egész biztosan különleges élményt okoz. A foltokra és apró ecsetvonásokra bontott világ szinte vibrál, a kép színei világosak, pasztell színűek, néha kissé sápadtak lesznek.
Signac Velence, A rózsaszín felhő című festményén az olasz város egyik lagúnáján ringatózó vitorlás hajókat láthatjuk, mögöttük pedig a cölöpökre épített város házai tűnnek fel. Az előtér hajói a szivárvány színeiben pompáznak: a kék, a zöld, lila, piros és rózsaszín világos és sötét változataival megfestett pöttyök teszik kézzelfoghatóvá a hajókat. A vitorlák dagadnak a szélben és az árboc tetején zászlók lengedeznek. A baloldali nagyobb hajó méltóságteljesen halad a lagúna vizén, míg a kép jobb oldalán sorakozó társainak vitorlái félárbocra vannak eresztve, talán már a kikötőben várakoznak. A legizgalmasabb jelenség a képen a víz és annak hullámzása. Az apró színfoltok szinte megtáncoltatják a vízfelszínt, kifejezetten érzékletesen idézik fel bennünk az apró hullámokat, amiket a víztükrön egy-egy hajó megjelenése és tovahaladása vált ki a vízfelületen. A fagyos méregzöldet, a tiszta sötét és világoskékeket a ragyogó fehér foltok táncoltatják meg a felületen. Az előtér hajója mintha árnyékban haladna tova, míg a háttér épületei a déli napsütés erős sugarában sütkéreznek. A város épületei a rózsaszín, a barna, a lila és a fehér színeiben ragyogó foltokból állnak össze, kissé elmosódva a távolságtól és a vakító napsütéstől. Két épület van csak, amely felismerhető és ezáltal beazonosíthatóvá válik Velence. A két hajó közötti kis résen ugyanis a Szent Márk katedrális félgömb alakú kupolája és az előtte lévő téren álló harangtorony fehér és vörös építménye látható. Az ég kékjén fehér és rózsaszín pettyekkel megfestett, vattacukorra emlékeztető felhők úsznak. A leírtakból kitűnik, hogy a festő színpompás palettával dolgozik, amely sokszor elrugaszkodik a valóságtól. Ki látott például már zöld, rózsaszín és lila színű vitorlást! A merész színek ellenére mégis a valóságot tudta visszaadni a festő. Pontosabban a valóság érzetét. Hiszen valóban vannak pillanatok, amikor a ragyogó déli napsütés megtréfálja a szemünket és józan észnek ellentmondó látványt generál.
Pár gondolat a művészről:
Paul Signac barátjával, Georges Seurat-val találta ki a divizionizmusnak nevezett irányzatot, amelynek lényege az volt, hogy az optikai színkeverés elve alapján csak a három alapszínből (sárga, piros, kék) felvitt pöttyök segítségével festették meg képeiket. Ezt fejlesztették tovább a pointillizmus nevezetű irányzattá. Signac 1863-ban Párizsban jómódú kereskedőcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot. Először építésznek készült, majd később a festészet felé fordult az érdeklődése. 1884-ben találkozik az impresszionista Claude Monet-val és Seurat-val, ezek után kezdi elhagyni az ecsetvonások használatát és foltokkal kezd dolgozni. Képein jellemzően vízpartok szerepelnek. Nyaranta messze elhagyta a várost és útjairól színpompás akvarell, vízfesték vázlatokkal tért haza, amelyekről műtermében készítette el pointillista festményeit. Szakmai berkekben is elismert volt, majdnem harminc évig volt elnöke a Független Művészek Társaságának. Mindig bátorította és támogatta a feltörekvő fiatal művészeket.

A rózsaszín felhő

A műalkotás adatai:
Paul Signac: Velence, A rózsaszín felhő (1909), Albertina, Bécs
Somogyi-Rohonczy Zsófia