Francis Bacon: Portrait of George Dyer in a Mirror

Kedves Olvasó,

ezen a héten egy olyan művészre, festményre esett a választásom, akit megérteni és élvezni sem könnyű dolog. Ennek ellenére megkerülhetetlen a neve, ha a 20. század művészetéről beszélünk. Ő Francis Bacon!

A Magyar Nemzeti Galériában jelenleg futó kiállításon a Bacon, Freud és a Londoni iskola festészete című tárlaton a figurális festészet egy fontos csoportjának, az ún. Londoni iskola mestereinek alkotásából mutat be közel 90 művet. A csoport egyik meghatározó tagja volt Francis Bacon, akinek szeretőjéről, George Dyer-ről készített 1968-as képét szeretném leírni most neked. A hideg, kékes árnyalatú háttér előtt ülő alak, mintha egy pódiumon pózolna, alakját éles és reflektorszerű fény világítja meg. A háttér világos és egyöntetű kékjébe húzott vékony szürkés fehér félköríves vonal látható. Ez elé helyezte a festő a kékes, barnás foltokkal márványszerűvé, kőhatású felületet képező festett kör alakú pódiumot. A forgós, irodai széken ülő fiatal férfi alakját csak sejtjük. Kitartó és figyelmes koncentráció után tudjuk összerakni a sokszor elfolyó, máskor széthasadó emberi alakot. Mi is az, amit ki tudunk venni? Divatosan nyírt, hátrafésült világos haját, világos szürkésbarna öltönyét, fehér ingjét. Az alak mintha egy széken ülne, lábai kinyújtva, cigarettát tartó bal karja lazán a szék karfáján nyugszik. Ültében kinyújtott lábai bokájánál lazán keresztezik egymást. Jobb válla felett a háta mögött felállított állvány felé fordul, az állványra állított tükörben arca profilban tükröződik vissza, a tükröződésben feje azonban középtájon kettéhasad. A profilból látszó arc bőrét a rózsaszín és a piros különböző árnyalatait felvonultató foltok tarkítják, ezek a nyers húsra emlékeztetnek. Az alak szétesett formái bennem leginkább a részegség hatását kelti, amikor az emberi agyban az elfogyasztott alkohol hatására megfolynak, összecsúsznak az alakok és eltűnik a térnek és az időnek a biztos keretei, viszonyítási pontjai.

Néhány szó a művészről:

Az ír származású angol művész festményeinek karakteres elemei a nyers, üres felületek. Képeinek sokszor maga a vászon adja az alapot. Figurái nyersek, szenvedélyesek, groteszkek, formáik nehezen összerakhatóak. Bacon zseniális művészi tevékenysége mellett személyiségének árnyoldaláról is említést kell tennünk, ugyanis az alkohol és a szerencsejáték rabja volt. Egyik legismertebb sorozatában Velázquez X. Ince pápáról készített portréjának parafrázisait (átiratait, egyéni stílusának megfelelő feldolgozásait) alkotta meg. A fent leírt kép modelljével, a szeretőjével George Dyer-rel állítólag 1963-ban egy kocsmában találkoztak. A fiatal férfi bűnöző családból származott, lopásból tartotta fenn magát. Kapcsolatuknak Dyer öngyilkossága vetett véget.

A Bacon, Freud és a Londoni iskola festészete című kiállítás 2019. január 13-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galéria „A” épületében (1014 Budapest, Szent György tér 2.), nyitvatartás: kedddtől vasárnapig 10.00-17.45

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Kép kreditje: Francis Bacon: Portrait of George Dyer in a Mirror, 1968© The Estate of Francis Bacon. All rights reserved, DACS/Artimage and HUNGART 2018. Photo: Hugo Maertens

Caravaggio: Sírbatétel

Kedves Olvasó,

folytassuk tovább művészettörténeti kalandozásunkat Rómában. Az egyik legnevesebb barokk festőművész, Caravaggio egyik képét választottam a mai napra. A mesterre olyannyira jellemző stílusban megfestett Sírbatétel a Vatikáni Múzeumban várja a látogatókat.

A jelenet hátterét és környezetét minimálisan festette meg a művész. A mélyfekete háttérben az alakok szinte összepréselődnek, tolonganak egy kőpárkányon. A háttér sötétjéből reflektorszerű fényárral emelte ki a művész az alakokat. A hat szereplőből öt könnyedén beazonosítható a bibliai szövegek alapján. Elsőként a keresztről levett, halott Megváltó, akinek ábrázolása hagyományosnak mondható. Hosszú hajas és szakállas arca nyugodt, szeme lehunyva, ajkai kissé szétnyílnak. Erős, izmos, fiatal testét vakítóan világítja meg a fény. Ágyékát lágyan leomló fehér anyag takarja. Élettelen, fekvő testét két férfi tartja. Egy idősebb alak a két lábát térdeinél fogja össze és emeli meg, míg egy fiatalabb férfi a felsőtestét tartja. A halott Megváltó hozzánk közelebbi karja élettelenül lóg teste mellett és finoman érinti a talajt. Mozdulata és testének ábrázolása kettős érzetet kelt, hiszen a festő nem ábrázolta Krisztus testén a Longinus lándzsája okozta mellsebet, teste ép és egészséges, semmilyen jelen nincs a Passió történet során elszenvedett kínoknak. Testtartása, ahogy két férfi karjában lóg, azonban ernyedt, kiszállt belőle a lélek. A Megváltó testét tartó idősebbik alakot nem tudjuk egyértelműen beazonosítani. Az idős, szakállas férfi szegényes barna ruhát visel, míg a mellette álló kékes ruhát és vörös köpenyt viselő fiatal férfiban János Evangelistára ismerhetünk rá. A két férfi háta mögött áll három nő, akik vélhetőleg a három Máriát testesítik meg. Ők Mária, Jézus anyja, Mária Magdolna és Mária, Kleofás felesége. A hagyomány szerint ez a négy, azonosítható alak voltak a kereszthalál tanúi. A nők ábrázolása egyáltalán nem hagyománytisztelő, semmilyen jel (másnéven attribútum) nem található rajtuk, teljesen hétköznapi alakoknak tűnnek. Ez az ábrázolásmód tekinthető Caravaggio egyik stílusjegyének, ugyanis a vallásos tárgyú, szent témákat rendszeresen hétköznapi alakokkal, modellekkel festette meg. Ennek értelmében a Sírbatétel képén a bal oldalon kék ruhát viselő apáca látható, ahogy fájdalommal teli arckifejezéssel tekint a halott Megváltóra. Jobb karját kinyújtja a holttest felé, mintha még utoljára meg szeretné érinteni. Talán ő lehet Mária, Jézus anyja, hiszen őt jellemzően kék ruhában ábrázolták. A mellette álló fiatal lány arcához kendőt emelve sír, magába roskadva és megtörve gyászol. A három nő közül talán az ő testtartása a leginkább visszafogott. Mellette, a kép jobb szélén láthatjuk a leghevesebb reakciót. A fiatal nő fájdalmas arcát és mindkét karját az ég felé emelve, száját talán kiáltásra tárva fejezi ki fájdalmát. A három nő, tehát a gyász három fázisát vagy három intenzitású kifejezési formáját, reakcióját is megtestesítheti. Az egész kép megfogalmazása karakteresen mutatja meg Caravaggio művészeti stílusát és alkotásmódját. Erőteljes fény-árnyék hatásokkal dolgozik, amely olyan drámai hatást kelt, hogy szinte mellbe vágja. Fontos tulajdonsága még, hogy a vallásos, bibliai témákat is hétköznapi módon festi meg, akárcsak a mindennapok egy jelenete lenne. Képeihez sokszor vette a modelleket az utcákról vagy olyan szenthez egyáltalán nem méltó „tulajdonságaik” voltak, mint a piszkos láb.

Néhány gondolat a művészről:

Caravaggio a 16. század végének és a 17. század elejének egyik meghatározó művésze volt. Élete igazán kalandos, hiszen nehéz természete sokszor sodorta verekedésekbe, ahonnan gazdag pártfogói mindig kimentették. Végül az egyik ilyen összetűzésből embert is ölt, ezért menekülnie kellett Rómából, ahova csak jóval később térhetett vissza. Furcsa és mozgalmas életéről Derek Jarman készített filmet.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Michelangelo: Mózes

Kedves Olvasó, 

a közelmúltban hat napot töltöttem el Rómában. Hihetetlen mennyiségben találhatók itt műalkotások, néha úgy éreztem, hogy fel sem tudom fogni valamennyit. Szóval mit szólnátok hozzá, ha pár héten keresztül Rómában kalandoznátok velem?

Elsőként vegyük az irányt a San Pietro in Vincoli templomhoz. A visszafogott sárga-fehér színű homlokzat szinte eltörpül a környezetében található impozáns épületek között, mégis sokan keresik fel az itt őrzött ereklye, Szent Péter jeruzsálemi bebörtönzése során használt láncai miatt. A kényelmes lépcsősoron fellépkedve, a félhomályos templombelsőben, az oltár mellett lélekzetelállító kincs vár bennünket, II. Gyula pápa síremlékén ugyanis Michelangelo 1513 és 1515 között faragott Mózes szobra csücsül. A hófehér márványból kifaragott óriás méltóságteljesen tekint ki a síremlék oszlopos, tornyos építményéből.

A próféta embernagyságnál majd kétszer nagyobb izmos alakján megtörik a fény, szinte világít a templom sötétjében. Az ülő alak hajlított bal lábát kissé széke alá húzza, óriási hajlított jobb lába kissé előrébb helyezkedik el, sarus lábfejei előbukkannak a lábára halmozott textil redői alól. Fantasztikus látvány, ahogy a kemény márvány a szobrász tehetségének köszönhetően mégis lágy szövet hatását kelti. Mózes felsőtestével szembe fordul, bal karját behajlítja és kézfejét hasán nyugtatja, míg jobb karját lazán a mellette heverő kőlapokon nyugtatja. Szinte már-már tiszteletlen megfogalmazás ez, hiszen a Mózes történetében oly jelentős, az Úr által csak neki átadott Tízparancsolatot tartalmazó kőlapok ilyen mellékes szerepet kapnak az ábrázolásban. A próféta felsőtestét szintén lágyan redőződő anyag fedi, de nem ismerhető fel semmilyen népviselet, éppen csak jelzésértékű. Az életerős, atlétikus test a Michelangelo emberábrázolására olyannyira jellemző stílusban ábrázolja a bibliai történet szerint már meglett, idős prófétát. Karján a sportolókat meghazudtoló izmok, erőt sugároznak, arcán sem az idős ember vonásait fedezzük fel, szinte makacs harciassággal tekint ki, fejét kissé balra fordítva a síremlék díszes építményéből. Zárójelben jegyezném meg, hogy a kitekintés iránya sem véletlen, hiszen a régi művészetben a jobb oldal isteni védelmet élvezett, míg a bal oldal ki volt téve a gonosz erőinek. Épp ezért fordul villámokat szóró tekintetével a próféta bal oldalra, míg jobb odalán tartja a kőlapokat. Korát egyedül a majdnem ölébe omló hosszú szakálla jelzi, haja dús csigákba rendeződik. Az ábrázolás leginkább zavarba ejtő vonása a férfi fején éktelenkedő két szarv. Isten törvényeinek tolmácsolója a Sátán jelképével a fején?

Hogy lehet ez? Nos, nem Michelangelo tévedett, hanem az Ószövetség óhéber szövegének félrefordításaként ábrázolták a reneszánsz korban tévesen a dicsfény kiáramló sugarai helyett szarvakkal a prófétát.

Néhány szó a művészről: 

Michelangelo Buonaroti a reneszánsz művészet egyik kimagasló művésze volt. Elsősorban szobrásznak tartotta magát, de igazi mesterműveket alkotott a festészet, az építészet és a költészet terén is. Elismertségét mutatja, hogy csak keresztnevén szokták emlegetni, ahogy Leonardot és Rafaellot is. Alkotásai mellett egyénisége is megkülönböztette kortársaitól: magányos és folyton egyedül dolgozó, önmarcangoló, szenvedélyes figura volt. Megbízói között több pápát is találunk, többek között ennek köszönhetjük a Sixtus-kápolna lenyűgöző mennyezeti freskóját és Utolsó ítélet falképét. Alkotásait leginkább emberábrázolásairól ismerhetjük fel. Férfi és női alakjait egyaránt már-már túlzóan izmos, gigászi testtel ruházott fel, a lenyűgözően erős testekben azonban mindig sok az elegancia, sokszor finom vonásaik vonzzák a tekintetet.

Somogyi-Rohonczy Zsófia 

Fotó: Michelangelo: II. Gyula síremléke, részlet. Mózes szobra

Ligeti Miklós-Rafael Vignali: Bandholtz tábornok

Kedves Olvasó, 

városunk egy élő történelemkönyv és ennek legizgalmasabb helyszíne a budapesti Szabadság tér. A tér meglévő és már elbontott, áthelyezett szobrai, valamint épületei a 19. és 20. század fontos eseményeinek lenyomata. Egyik kedvenc szobrom egy marcona bajszos férfit ábrázol.

Az életnagyságúnál valamennyivel nagyobb bronz szobor egy játszótér mellett, az Amerikai Nagykövetség szomszédságában kapott helyet. Az alak egyenruhát visel, zubbonyát széles bőr deréköv és egy vékonyabb, testét átellenesen átfogó vékonyabb öv díszíti. A buggyos, lovagló nadrág alapján arra következtethetünk, hogy angolszász ország katonájához van dolgunk. Lábán ormótlan, súlyos magasszárú csizma. Fején simlis, tányérszerű tiszti kalap, ez alól tekint ki szúrós szemével a negyvenes éveiben járó férfi a térre. Tömött, kissé lekonyuló harcsabajsza alatt szája még véletlenül sem kanyarodik mosolyba. Testtartása feszes, kissé merev. Lábai csípő szélességnél szélesebb terpesz állásban, térdei egyenesek. Mellkasa büszkén kidüllesztve, mindkét keze teste háta mögött. Csak a szobrot megkerülve láthatjuk, hogy mit is tart a kezében. Egy lovagló ostort. Ez a tárgy akkor kap értelmet, amikor megismerjük Harry Hill Bandholtz amerikai tábornokot és a róla készült szobor történetét. Az amerikai tiszt 1919. augusztusa és 1920. februárja között volt az Amerikai Egyesült Államok képviselője a Szövetséges Katonai Misszióban. 1919. október 5-én egy csapatnyi román katona akarta a Nemzeti Múzeum kincseit rekvirálni, akiket az amerikai tábornok lovaglópálcával a kezében, a múzeum ajtaját a szövetségesek pecsétjével lezárva akadályozott meg. A történet és a Bandholtzot ábrázoló szobor később diplomáciai kérdéssé vált. A románok számára érthető módon megalázó eset a szomszédos államhoz fűződő politikai viszonytól függően hol kikerült, hol elkerült a közterekről, sőt ez indokolja, hogy az eredeti tervektől eltérően a lovaglópálca diszkréten az alak háta mögé került, ezáltal kisebb hangsúlyt kap az ábrázolásban.

A szobrot tehát hosszas politikai egyeztetések után 1936-ban állították fel közterületen, 1945 után lebontották, 1985-ben pedig átadták az Amerikai Nagykövetségnek, és csak 1989- ben állították vissza a Szabadság tér átépítése után. A szobor 150 centiméteres, klasszikus haraszti mészkőből készült talapzatán bronz tábla található az alábbi szöveggel: „Harry Hill Bandholtz. A hőslelkű amerikai tábornok, az igazság nemes bajnoka dicső emlékére. A hálás magyar nemzet 1919. „I simply carried out the instructions of my government as I understood them as an officer and a gentleman of the united states army.” H.H. Bandholtz

A tábornok szobrát 1936-ban Ligeti Miklós szobrászművész mintázta és Rafael Vignali bronzöntő öntötte.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Françoise Gilot: Reggeli felajánlás

Kedves Olvasó, 

a mai képünk művészeti értéke mellett az alkotó személye és a technika miatt is izgalmas. Françoise Gilot ugyanis remek példa arra, hogy egy nő tehetségével ki tud lépni híres és hírhedt szerelme árnyékából. A francia festőművész ugyanis 1946 és 1953 között Pablo Picasso élettársa volt, közös gyermekeik Claude és Paloma Picasso. A ma bemutatott mű technikája, a monotípia pedig egy olyan különleges grafikai eljárás, mely hihetetlen magabiztosságot igényel a művész részéről. A Várfok Galéria Végtelen utazás kiállítása Françoise Gilot a mediterrán térségben, Afrikában és Indiában tett utazásainak emlékét feldolgozó műveket mutat be.

Az 1981-ben készült Reggeli felajánlás A/4-es lapnál valamivel nagyobb méretű, tömör és erős hatású papírra készült nyomat. A lap szélein, alul és felül erőteljes sárga vízszintes vonalak zárják le a képet. A láthatóan ecsettel húzott, kissé szabálytalan vonalak nem érnek el tökéletesen a lap széléig. Sárga színük inkább okkeres, természetesen meleg kissé barnás sárga. Ezt követi egy pirosas színű vékonyabb négyzetes keret a központi grafika körül. A kép jelenetét két fekete embernek tűnő alak tölti ki. Az afrikai törzsi művészet emberábrázolásából merít a művész, így az alakok inkább pálcikaember szerűek, nincs arcuk sem. A bal oldali figura lábait széttárva guggol, természetellenesen hosszú karjait kicsavarva, fejét oldalra hajtva mintha egy tálcát nyújtana át a jobb oldali alaknak. A tálcán barnás színű, geometrikus elemekből megfestett tárgy látható, leginkább egy felszeletelt kenyérre hasonlít. A jobb oldali alak előtt mintha valamilyen pajzs állna. A tálcát tartó figura meghunyászkodó, alávetett testtartása és a jobb oldali alak harci dísznek tűnő öltözéke alapján talán egy harcosnak tett felajánlás, alattvalói hűségtétel vagy egy istenség előtt tisztelgő szertartásos áldozat egy jelenetét láthatjuk. A kép hátterét sárga és barnás piros festékkel megrajzolt kissé szögletes csigavonalakból álló, a törzsek ruháinak díszítését megidéző minták töltik ki. A lap fehérségét pirosas színű fröcskölések apró pöttyei törik meg. Gilot monotípiáját Senegálban tett utazásának emlékeiből építette fel, ahol óriási hatást tett rá az ott élők színes, hangokban és illatokban gazdag hétköznapi élete, érzelmekben és mozgásban tobzódó törzsi táncai. Képeit nézve kicsit mi is a forró Afrikában érezhetjük magunkat.

A technikáról: a monotípia valahol a grafika és a festészet határán található technika. Lényege, hogy a művész az elképzelt képét egy fémlemezre vagy üveglapra hígítatlan olajfestékkel festi fel és utána a képet egy megnedvesített papírra nyomtatja le. Éppen ezért egy festményről csak egy nyomat készülhet. Ebből ered a neve: Mono, tehát egy.

A művészről: Françoise Gilot francia képzőművész 1921-ben született Neuilly-sur-Seinben, Franciaországban. Folytatott irodalmi, jogi és filozófiai tanulmányokat is képzőművészeti oktatása mellett. Élete folyamán több fontos művészeti csoport tagja. 21 éves korában találkozik az akkor 61 éves Picassoval, kapcsolatuk alatt tudatosan kerüli a festészeti technikákat, nem akar rivalizálni szerelmével. Inkább grafikával kezd el foglalkozni. Kapcsolatukról az 1964-ben megjelent Életem Picassoval című könyvében ír. Művészetét a különböző technikákkal való kísérletezés jellemzi. A festészet, rajz és grafika különböző technikáit magabiztosan alkalmazza. Jelenleg New Yorkban él és alkot.
Françoise Gilot Végtelen utazás című kiállítása 2018. október 27-ig látható a Várfok Galériában (1012 Budapest, Várfok u. 11., nyitva tartás: keddtől szombatig, 11 és 18 óra között)

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Abhisék Szingh: Síva és Párváti

Kedves Olvasó,

India mindenki képzeletét izgatja, kultúrája és különleges istenei több száz éve egzotikumot jelentenek az európai ember számára. Hajlamosak vagyunk azonban a több ezer éves hagyományokat valami időtlen légkörbe helyezni, pedig India istenei és istennői a 21. század ember számára is fontosak. A Hopp Ferenc Keletázsia Múzeum aktuális kiállítása azt is bemutatja, hogy hogyan jelennek meg az istennők és a nők a jelenkori Indiában. Mára a múzeum kertjében látható szabadtéri kiállítás egyik alkotását választottam.

A múzeum Andrássy úti villájának kertjében az ázsiai növények, a kínai holdkapú, a Gandhi szobor és az oltárok között színpompás képek várnak bennünket. Az eredetileg tussal, olajfestékkel megalkotott vásznak digitális printjei találhatók a kertben, de ez mit sem vesz el a szépségükből. A képek érdekessége, hogy az indiai isteneket sorakoztatja fel, de teljesen modern módon. Elhagyja a hagyományos jeleket, attribútumokat és képregényekre jellemző stílusban, sokszor buja hangulatban ábrázolja őket. Egy 2015-ben készült képén Síva és Párváti látható. Síva kettős személyiségű isten, a jó és a rossz, a teremtés és a pusztítás egyaránt jelen van benne. Sívát alapvetően a pusztítással kapcsolják össze, de ez a pusztulás mindig valami újnak a kezdete is. Az ő hitvese Párváti a termékenység, szeretet és odaadás, valamint az isteni erő és hatalom istennője. A két istenség egy mesés, színpompás erdőben egy feldíszített szent tehénen lovagol. Akárcsak egy hétköznapi szerelmes pár. A fehér tehén (India egyik legfontosabb szent állata) testét kék keleties festés takarja, tején és szarvain gondosan megmunkált, ékkövekkel kirakott díszek láthatók. Rajta ül Síva. Kék bőre a hagyományos ábrázolásmódnak megfelelő, de ezzel véget is ér a hagyománytisztelet. Izmos, már-már modell alkatú hosszú hajú férfiként jelenik meg, aki elbűvölve, szerelmesen néz előtte ülő kedvesére. Párváti az isten előtt, női módra (féloldalasan, mindkét lábát az állat egyik oldalán tartva) ül a tehénen, szemét szégyenlősen lesüti. Haját, arcát, ruháját hihetetlen mennyiségű ékszer fedi. Dúsan díszített, vöröses színű szárija, hajviselete, a jobb orrcimpájában viselt karika az indiai nők, a feleségek viseletét idézi. Jobb kezében egy díszes háromágú szigonyt tart, ami Síva jelképe a hagyományos ábrázolásban, a szigony köré egy támadásra kész kobra csavarodik. A bal kezében egy még ki nem nyílt lila lótuszvirágot tart.

A figurák a mai emberekhez nagyon is hasonló megjelenésükkel a festő szerette volna minél közelebb hozni az isteneket a hívekhez, ezért szorította háttérbe a hagyományos ábrázolás szabályait. A képek ábrázolási módja modern, a figurák a sokban talán a nyugati világ emberideáljait idézik, ezzel mutatva, hogy a vallás „haladhat a korral” és nem egy elszigetelt, múlthoz láncolt rendszer. A részletgazdag ábrázolások leginkább álomszerűek, ahogy a művész is néha füstöt idéző, sokszor fröcskölésszerű ecsetvonásokkal örökíti meg az isteneket.

Pár szó az alkotóról: Abhisék Szingh 1982-ben született Gválijárban, Indiában. Miután befejezte tanulmányait India Nemzeti Tervezőművészeti Intézetének Animációs Film programjában nekivágott Indiának, hogy megismerje hazája történetét, múltját és jelenét. Képregényművészként dolgozik, munkái hozzájárulnak, hogy a fiatalok minél jobban megismerjék az isteneket, a most már feledésbe merülő vallást. Képregényeiből összességében eddig félmilliót adtak el.

Az ISTEN ǀ NŐ – A Déví-kultusz és a hagyományos női szerepek Indiában című kiállítás 2019. január 6-ig látható a Hopp Ferenc Kelet-Ázsia Múzeumban (1062 Budapest, Andrássy út 103., nyitvatartás: kedd–vasárnap: 10.00-18.00 (belépés 17.15-ig). Érdemes a látogatást akkorra időzíteni, amikor a kiállítás kurátora Válóczi Róbert indológus tart tárlatvezetést. Hihetetlenül informatív és nem utolsó sorban szórakoztató program.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Ezer Ákos: Hikers

Kedves Olvasó, 

van abban valami megnyugtató, ha hibáinkon, csetléseinken és botlásainkon nevetni tudunk. Ezt az érzést adják nekünk Ezer Ákos festményei. A festőművészre jellemző hangulatot árasztja a Hikers című munkája is.

A nagyméretű vásznon három férfi látható a lombos, erdei környezetben. Mindannyian szabadidőruhában, színes rövidujjú pólóban láthatók. A háttérben szőke hajú férfi térdel, kezében zseblámpa, amelynek éles fénye megvilágítja arcát. Az alak a kép jobb felső sorkában helyezkedik el féltérdre eszkedve és összehúzva magát, jobb felé fordulva. Hozzánk valamennyivel közelebb, a kép bal oldala felé fordulva, gugolva és alaposan meggörnyedve halad egy rózsaszín pólós barna hajú férfi. Arckifejezése hunyorító szemével és pirosas orrával furcsa, mosolyt fakasztó ábrázata van. Hozzánk legközelebb, a kép előterében és szinte mértani közepén egy hosszú fekete hajú alak fekszik arccal előre bukva. Karjai a teste alatt magatehetetlenül mereven nyúlnak oldalra, ujjai görcsösen gémberednek, lábát felhúzva fekszik a két férfi előtt, akik ügyet sem vetnek rá. Mindhárom alak testtartása kifigurázott, természetellenes. Az egész kép hangulata hihetetlenül bizarr, leginkább a burleszk filmekre hasonlít. Az alakokat, mintha valami hirtelen esemény zavarta volna meg, a társaság tagjai pedig a szélrózsa minden irányába indulnának, menekülnének. Alakjuk, mozgásuk nevetséges, ügyetlen, nincs közöttük együttműködés.

A festmény színei tiszták, de inkább hideg, pasztell színekhez állnak közel. A legérdekesebbek az emberi alakok bőrének, húsának színei, amelyek inkább a lilába, erős rózsaszínben játszanak. Mind a jelenetekben, az emberek ábrázolásában és a színekben van valami álomszerű. Ezer Ákos képei ugyanis a valóságban megélt események összességéből és nem egy valós esemény hű és pontos ábrázolásából jönnek létre. Ez érzékelhető a kompozíciókon és az emberek ábrázolásain is. A festményein felbukkanó csetlő-botló alakok teljes mértékben kitöltik a vásznak adta keretet. A legkülönfélébb tevékenységek közepette „ügyetlenkednek”. Mégsem sajnálatra méltóak, inkább magunkra és saját gyarlóságainkra, esendőségünkre emlékeztetve megmosolyogatnak minket.

A képek létrejöttéről, Ezer Ákos munkamódszeréről az alábbi videón hallhatsz többet, magától a művésztől:

https://www.youtube.com/watch?v=pQuCLGInfFc

Néhány szó a művészről: Ezer Ákos 1989-ben született Pécsen, jelenleg Budapesten és Tóalmáson él és alkot. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen végzett festő szakon. 2017-ben elnyerte az Eszterházy Művészeti Díj elismerését.

Ezer Ákos boom…crash…bang kiállítása 2018. október 19-ig  volt látható az art+text Galériában (1054, Budapest, Honvéd utca 3. 1. emelet)

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Kép kredit: Ezer Ákos: Hikers, 200×237, olajvaszon, 2018.

Dora Kontha: Dreamland

Kedves Olvasó, 

egy lélegzetelállító fotót hoztam neked Dora Kontha, fiatal magyar fotográfustól, aki jó ideje Koppenhágában alkot. A fotókat képi világuk mellett az azokat létrehozó összetett technikai folyamat teszi érdekessé és értékessé.

Néhány szó a technikáról: Dora analóg fényképezőgéppel dolgozik, tehát 35 mm-es filmszalagra fotóz és nem digitális kamerát használ. A filmszalag fényérzékeny anyaggal van bevonva és az exponálás során ez őrzi meg a képet. És itt jön a trükk, ugyanis a sokszor tíz-húsz éve lejárt filmszalagokat mielőtt befűzné a gépbe, különböző vegyi anyagokkal kezeli, roncsolja. A lejárt filmekre fotózásnak nagy divatja van manapság, hiszen olyan szürreális, a valóságtól elrugaszkodott színeket lehet vele elérni, amit semmilyen beállítással, fotós technikával nem lehetne. Ez a roncsolásos technika azonban igazi kameragyilkos, hiszen a különböző vegyi anyagok, kicsapódó finom vegyi kristályok bekerülhetnek a fényképezőgép érzékeny alkatrészeibe és hosszú távon elrontják a gépet. Tehát Dora ezekre a roncsolt szalagokra fényképezi tájképeit, városi jeleneteit. A munkának viszont itt még nincs vége, hiszen a filmeket elő is kell hívni és felnagyítani a kívánt méretre, ugyanis a filmszalag kockái nem nagyobbak, mint 5 centiméterszer 3,5 centi. Ilyen kicsi képeknél nem igazán látnánk azokat a finom részleteket, amik Dora képeit igazán izgalmassá teszik. A 60×80 centiméteres méretben viszont már igazán látványosan kijönnek a részletek, szinte beszippantanak minket a különleges aurájú fotográfiák. A nagyítás megszervezése azonban rendszeresen újabb nehézségeket állít a művész elé, ugyanis a roncsoláshoz használt vegyi anyagok miatt csak kevés labor vállalja a munkát és ott is csak utolsónak vállalják a képeit, ugyanis a vegyi anyagok miatt bármilyen kép, amit Dora alkotásai után hívnának elő, szintén roncsolódna. Külön izgalmas ezekben a képekben, hogy a művész nem tudja kontrollálni, hogy milyen lesz a végeredmény. Vajon mennyire roncsolódik a filmszalag? A roncsolás milyen mintázatokat hoz létre? Mennyi látszik majd az exponált tájképből? Ez mind csak az előhívatás után derül ki! Nagy kincs tehát, minden egyes kép, amit láthatunk a kiállításon.

A Dreamland #3 címre hallgató kép, amit kiválasztottam egy olyan fotó, amelyen viszonylag jól látható az exponált erdőrészlet. Homályosan és kissé megfoghatatlanul fák kusza ágai és leveleik vehetők ki. A vegyi anyagoknak köszönhetően viszont az egész kép rózsaszínes, kékes, lilás, sárgás árnyalatokban játszik. A színes ködszerű hatást apró fekete és türkizkék korallszerű illetve hókristályra emlékeztető csipkés formák törik meg. Ezek a vegyik anyagok kicsapódó kristályrészecskéi. Többféle asszociációt idézhet fel bennünk a fotók képi világa: a szappanbuborék felületét, ahogy a buborék szivárványos felületén egyre több fekete folt jelenik meg, ezzel jelezve, hogy nemsokára szétpukkad a buborékunk. A kevésbé konkrét részleteket őrző képek viszont akár mikroszkópos vizsgálat során alkalmazott metszetek képeire is emlékeztethetnek minket. Ahogy a szerves szövetek apró sejtjei mintázatot alkotnak előttünk és valami olyan rejtett csodát láthatunk a technikának köszönhetően, amit előtte még sosem. Lehetnek akár vírusok, de egy különleges új mikroszkopikus élőlény képe is. De hasonló jelenség játszódik le a szemünk előtt akkor is, ha sokáig a napba nézünk. A színek összefolynak a szemünk előtt, minden homályossá válhat. Dora Kontha képeit nézve valami különleges meditatív állapotba kerülhetünk, ami belső utazásra hív minket.

Néhány szó a művészről: Dora Kontha jó ideje Dániában él és alkot. Analóg fotográfiáink az északi tájak különleges hangulatú tájképeire specializálódott. Kissé borongós, melankolikus hangulatú képei az északi tájak szürkés báját adják vissza. Sokszor adódhat az az érzésünk, hogy nem is valós, hanem képzeletbeli, belső tájakon járunk.

A kiállítás 2018. október 13-ig volt látható a TOBE Galériában (1088, Budapest, Bródy Sándor utca 36.).

A kép adatai:
DORA KONTHA
Dreamland #3
2017
60 x 80 cm (kertezve 80 x 100 cm)
C-print roncsólt analóg negatívról
1/3 + AP

Waliczky Tamás: Panoráma képek

Kedves Olvasó!

Nem is tudom, hogy hogyan tudnám felvezetni Waliczky Tamás munkáját, hiszen annyira összetett és olyan mély filozófiai tartalma van. Hiszen első látásra fotókat készít, amikről később kiderül, hogy valójában grafikák. Aztán úgy tűnik, mintha különleges kamerákat örökítene meg képein, de ezekről is kiderül, hogy igazából általa tervezett, de soha meg nem valósított fényképezőképek és filmfelvevők.

A mellékelt fotón is egy ilyen kamera látható. Panoráma képek készítésére tervezte a művész. Ahogy a sorozat többi darabja is, ez is fekete-fehér kép, de a szürkének végtelen számú gyönyörű árnyalatát vonultatja fel. A kör alakú fémes kameratesten bársonyos fények érzékelhetők. A kamera nyitott állapotban van, ami használat közben, befűzött film esetében sosem történhetne meg, de mivel ez csak egy fikció, így megcsodálhatjuk a kamera szerkezetét. A henger alakú géptest belsejében egy kisebb sugarú kör helyezkedik el, ezen fut belül körbe a filmszalag, itt fehér papírcsíkként látjuk, erre rögzül majd a kép. A szerkezet közepén helyezkedik el a kamera objektívje. Domború, az emberi szemre emlékeztető lencse ez, melynek közepén, akárcsak az emberi szemnél a pupilla, itt is megtalálható a zárszerkezet. Ha kinyílik a zár, beáramlik a fény a gépbe és a valóság rögzül a fényérzékeny anyaggal bevont papírszalagon. A beállításainktól függően több vagy kevesebb fény érkezik be a gépbe, ami attól függ, hogy milyen hosszú ideig van nyitva a zárszerkezet. Ez a mechanizmus az általunk is használt analóg, tehát filmszalaggal működő fényképezőgépeknél is ugyanígy megy végbe. Ami ennek a kamerának az érdekessége, hogy az objekív alatt egy kis fém kúp található, ami a beáramló fényt, azaz képet, szétszórja a gép belsejében, tehát ez a kis kúpos elem fogja rávetíteni a képet a szalagra.

Waliczky Tamás kamerái illetve a róluk készült képeket bevallom nem egyszerű értelmezni. Első pillantásra megragadnak szépségükkel, a valóságosnak tűnő szerkezetek képével, a kamerák gyönyörű felületeivel. Viszont megérteni, hogy hogyan is működnek a kamerák, már nem olyan egyszerű. Aprólékosan kell végignézni, részletről részletre a kamera részeit. Gondolkodni kell! Az egyes gépek szerkezete, működési elve sem véletlenszerű. A művész hosszasan tanulmányozta a fotó és a kamerák fejlődésének történetét és olyan új kamerákat fejlesztetti ki, amik akár száz évre is visszavihetnek a fejlődésben. Azzal a gondolattal játszik, hogy mi lett volna, ha hatvan-hetven éve más irányt vesz a kamerák fejlődése? Talán most már egészen máshogy gépeket használnánk és így más típusú képeket látnánk, ezáltal a vizuális világunk is más lenne. Említettem már, hogy a fotóknak tűnő képek valójában számítógépes grafikák. A művész ezeknek megtervezésére egy nyílt forrású számítógépes programot használ, ahol ő állíthatja be, hogy milyen hatása legyen az egyes felületeknek (fém, műanyag, bőr), hogy milyen fények essenek rá, milyen színek legyenek rajta. Ezzel a módszerrel teljes mértékben kontrollálhatja azt, hogy milyen valóságot hoz létre.

Pár gondolat a művészről:

Waliczky Tamás első animációját 9 évesen készítette és egész gyerekkorát a fényképezőgépek iránti szenvedély hatja át. Édesapja amatőr fotós volt, így otthonuk tele volt kamerák katalógusaival. Talán innen jön ez a vonzalom és érdeklődés. Jelenleg a hongkongi egyetemen tanít. A leírt grafikát is tartalmazó sorozata fogja képviselni Magyarországot a 2019-es Velencei Képzőművészeti Biennálén.

Ha szeretnél jobban megismerkedni Waliczky Tamás különleges fotóival, érdemes ellátogatni a Molnár Ani Galériába (1088 Budapest, Bródy Sándor utca 36., nyitvatartás: Keddtől péntekig: 12:00-18:00, Szombaton: 11:00-17:00), ahol október 13-ig látható a művész Kamerák és más optikai eszközök című kiállítása.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Fotó kreditje: Waliczky Tamás: Panoráma camera részlet /
Molnár Ani Galéria

Horváth Lóczi Judit: Becses idő

Kedves Olvasó!

Ezúttal az absztrakt művészet világában kalandozunk egy kicsit Horváth Lóczi Judit objektjei segítségével. Szeretni való műnek tartom, hiszen a maga egyszerűségében a művészettörténet komplexitását adja.

Az objekt egy furcsa dolog, mert szobornak nem igazán nevezhetnénk, tehát a tárgy mint megnevezés a legkonkrétabb, amit találhatunk. Ezeket az absztrakt, elvonatkoztatott, de nagyon is dekoratív objekteket a művész ezúttal egy installáció keretében mutatja be, amelyet a Becses idő címmel látott el. A néző a galéria fehér falai között, erőteljes és éles fényekkel megvilágítva az egyik sarokban egy fehér kamrai polcrendszerre figyelhet fel. A polcokon régi és új kiadású művészeti könyvek, katalógusok sorjáznak. Olyan meghatározó modern művészek mint Picasso, Matisse, Bak Imre, Megyik Imre, Újházi Péter katalógusai mellett feltűnnek a művészettörténet elméletének és gyakorlatának kötelező olvasmányai is. Barcsay Jenő Művészeti anatómiája és Johannes Itten A színek művészete című könyve. Aki valaha rajzolni tanult vagy művészettel foglalkozott, az biztos ezerszer kezébe vette ezeket a tanulmányokat. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a művészettel foglalkozók bibliái. Ezen a fiktív könyvespolcon, a könyvek társaságában öt objekt jelenik meg. Alapvetően négyzetes alakúak. Egységes felületüket néhol kis négyzetes ablakok, a síkból derékszögben kiálló lábak törik meg. Az alapot tömör fából készült formák adják, melyre vásznat húzott a művész és arra festette fel az élénk, tiszta színeket. A fekete-fehér-szürke kombináción túl gyönyörködhetünk a ragyogó égszínkékekben és a vibráló, rikító narancsokban is, kiegészülve a hidegebb pasztell sárgákkal. A formák négyzetességét, szabályosságát a színeket elválasztó fekete vonalak osztják fel mezőkre. A szabályos formák és a tiszta színek azonban egyáltalán nem merevek, a nézőben inkább nyugalmat és békét teremtenek. Átlátható, tiszta formák megnyugtatják szemünket. Ezek a vonalak játékra is hívják a szemlélőt, ugyanis a tárgyak sima, kétdimenziós felületét néhol háromdimenzióssá varázsolják. Lépcsőzetes kiemelkedéseket alkotó, hamis perspektivikus vonalak mozgatják a felületet.

A könyvek és az objektek kombinációja a huszadik századi művészettörténet fontos irányzatait és forradalmi alkotásait idézhetik fel bennünk. A geometrikus formák a minimal art, a konstruktivizmus alkotóira voltak jellemzők, a formai leegyszerűsödés végpontjaként Kazimir Malevics szovjet szuprematista festő Fehér alapon fekete négyzetét juthatja eszünkbe. Képzeld csak el, hogy 1913-ban milyen botrányt okozott Malevics ridegnek és csupasznak tűnő festménye! Abban a korban, amikor a szecesszió és a posztimpresszionizmus erőteljesen figuratív és főként dekoratív alkotásai voltak a keresettek. Igazi, mélyen filozófikus forradalom volt ez! Az absztrakció, gondolat diadala, amely megmutatja, hogy az elvont és geometrikus formák is lehetne otthonosak, szépek, megnyugtatóak. Horváth Lóczi Judit objektjeit elnézve ez nem lehet kétséges. Az installáció kicsit olyan érzetet keltett bennem, mintha egy művészeti kutatólaborban lennék, ahol megvan az elméleti tudás a szakirodalmak segítségével, de a gondolatok kézzelfogható eredményei is a műalkotások segítségével. A polcokon felsorakozó gyűjtemény kiegészül nagyméretű dunsztos üvegekbe zár élénk rózsaszín színű korallokkal is, ami eszünkbe juttatja, hogy az elméleti kérdéseknek mindig kapcsolatban kell lenniük a való világgal és bármennyire is elvont formákat alkalmazunk, annak szépségében visszaköszön a természet harmóniája.

Horváth Lóczi Judit Becses idő című jelenleg a Felfedezők című kiállításon szerepel szeptember 23-ig az Ybl Budai Kreatív Házban (Ybl Miklós tér 9., nyitva tartás: minden nap 9.00-19.00).

Somogyi-Rohonczy Zsófia 

Gaál Kata: Instabil

Kedves Olvasó! 

Engem mindig lenyűgöznek azok az alkotások, amelyeknél a művész bátran nyúl a különböző technikákhoz és a kívánt hatás elérésének érdekében variálja őket. Különösen izgalmasnak tartom a kollázsokat, ahol a valós tárgyak keverednek a fikcióval. Gaál Kata In.Stabil című munkája remek példa erre.

A mű alapjául a művész 13 rajztáblát szerkesztett össze egy három táblából álló, ingatag lábakon álló paravánhoz. Maga a paraván impozáns méretű, a fotón látszik is, ahogy egy átlagos magasságú hölgy nézegeti a művet, nála majd kétszer nagyobb a paraván. A fa alapon a jelenetek hátterét létező épületekről készített fotók alkotják. Van itt vöröstéglás régi gyárépület, húszemeletes panelház és leharcolt, kissé romos bérházakból álló utcarészlet. Az épületek előtt emberi alakok foglalják el a teret. A romházas utcarészlet a bal szélső táblán jelenik meg. Itt csak férfiak láthatók, valamennyien hátat fordítanak nekünk. Testtartásuk és mozdulataik energikusak. Főként a jelenet közepén álló férfi, akinek mindkét lábára egy-egy kislány csimpaszkodik. Mintha vissza akarnák tartani a férfit a távozástól. A paraván jobb szélső és középső tábláját ugyanilyen városi környezetben, de már felénk haladó nők töltik meg. A modern, városi öltözetű nők között feltűnnek fejkendőt viselő, muszlimnak kinéző asszonyok is.

Ez a jelen korban egy plusz aktualitást ad a képnek. Egyes nők mozdulatai, járása a kifutók topmodelljeit idézi, önbizalommal telve tekintenek ránk, de közöttünk nincs semmilyen interakció. Nem beszélgetnek és nem érnek egymáshoz, nem alkotnak egy közösséget. Az alakokat elnézve az az érzésünk, hogy a médiából folyamatosan áradó 21. századi nőképek keverednek az utcán járkáló, hétköznapi lányokkal. Amilyen például a tábla közepén dobbermanját sétáltató copfos huszonéves lány, vagy a biciklijét toló fiatal nő. Ez az, amit jó 10-20 lépésről láthat a néző. Ha viszont még közelebb lépünk, akkor feltárulnak az alkotás igazi érdekességei, technikai bravúrja. Ugyanis a nők és a férfiak, sőt még a férfi lábán csimpaszkodó kisgyerekek ruházatát is valós pólók, farmernadrágok és tűzpiros miniruhák adják. Mivel ezeket egykor viseletre szánták, ezért valós méretűek, nem a kép megalkotásához varrták meg őket.

Innen már érzékelhető, hogy megközelítőleg embernagyságú figurák töltik be a kép városi színtereit. A ruhák mesteri módon úgy lettek elhelyezve, hogy gyűrődéseikkel érzékeltessék, hangsúlyozzák az alakok mozgását. Az embert szinte csábítja arra, hogy végigsimítsa az anyagokat, de erre sajnos nincs lehetőség, hiszen az anyagok sérülékenyek és könnyen piszkolódnak, másrészt nem ragasztással, hanem a test körvonalait követve, sűrűn elhelyezett gombostűkkel rakta fel a művész a ruhadarabokat. A ruhákon túl más apróbb részleteket is valós, tapintásra ingerlő anyagokkal oldott meg, így a már említett dobberman kutya szőre is műszőrméből született meg, gazdája valós fém láncból készült nyakörvön vezeti. Az újabb meglepetés akkor ér minket, amikor még közelebb lépünk a képekhez, ugyanis csak akkor látjuk, hogy míg egyes alakok arca magazinokból kivágott fotókból készültek, mások arcát, lábát, karját a simára csiszolt fa felületre grafit ceruzával felvitt vonalak teszik élővé. Olyan finom rajzok ezek, hogy a nők frizurájának hajszálai, lábaik finom izomzata is könnyedén kivehető.

Gaál Kata munkája tehát remek példa arra, hogy a képzőművészeti alkotások felfedezéséhez igen is sok mozgás kell, hiszen közeledve vagy távolodva tőlük újabb és újabb részleteket, rétegeket fedezhetünk fel, amelyek tovább árnyalják az összhatást. A rétegeket pedig itt szó szerint érthetjük, hiszen az arcok és testrészek egyes elemei a fába karcolva jelennek meg, míg a városrészletek és más elemek egy újabb rétegként, újságok kivágásaiként jelennek meg, végül a ruhák már egy vastagabb réteget vonnak az alakokra.

A mű címe, In.stabil is sokat elárul erről a furcsa világról. A férfiak tőlünk elfordulva, néhol gyereknevelés közben jelennek meg és külön válnak a magabiztos nőktől, sőt még haladási irányuk is ellentétes. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy a mai társadalomban férfi és nő milyen kapcsolatot alakít ki, ebben a megváltozott, törékeny helyzetben, hogyan tudjuk megtalálni az egyensúlyt és a harmóniát.

Pár gondolat a művészről:
Gaál Kata 2017-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán. Alkotásaival eltávolodik a klasszikus (papír alapú) grafikai világtól, munkáit a kísérletezés, az új megfogalmazási technikák és módszerek, a körülötte zsongó világ sokszínű vizuális jegyeinek kreatív felhasználása jellemzi. Alkotásaiban a fa és a textil, valamint a fa és a viasz lenyűgöző felhasználási módjaira csodálkozhatunk rá. Témaként jelenleg leginkább a társadalmi és nemi szerepek változásaival összefüggő előítéletek és sztereotípiák foglalkoztatják.
Gaál Kata In.stabilja jelenleg a Felfedezők című kiállításon szerepel szeptember 23-ig az Ybl Budai Kreatív Házban (Ybl Miklós tér 9., nyitva tartás: minden nap 9.00-19.00).

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Neményi Márton: Botticelli: Vénusz

Kedves Olvasó!

A kiállítás egy talán mostohán kezelt grafikai műfaj, az utcai plakátok gazdag válogatását mutatja be. Az egyes termékeket (például Pálma cipősarok, szörpök és zöldségkészítmények), vállalkozásokat (Pesti malmok) reklámozó plakátok mellett felbukkannak a rossz szokások (túlzott alkoholfogyasztás) ellen küzdő vagy épp politikai töltetű reklámok is. Én egy különleges kiállítást promotáló alkotást mutatok most be Neked.

A plakát felső sávjában olvasható a reklám tárgya: a Margitszigeti hadi-kiállítás barnás színű, karcsú csupa nagybetűvel szedett felirata. Alatta vörössel a május és október szavak. A dátum alatt furcsán megismételve fehér színnel, szinte már alig láthatóan a hadikiállítás nyomtatott nagybetűkkel szedett szava, ahol a hadi szóból az A betű, a kiállításból pedig az állítás szórészlet fejjel lefelé lett szedve. Hogy miért? Erre ezidáig nem találtam magyarázatot. A szöveg alatt ábrázolt jelenet helyszínét csak érzékelteti a művész. Talán egy dombtetőre állítva terpeszkedik a csövét az égre meresztő óriási fekete ágyú. Méretét csak abból érezzük, hogy szinte eltörpülnek körülötte a nézelődők, hozzávetőlegesen öt ember magasságú monstrumról van szó. A hadi eszközt izgatott, érdeklődő tömeg veszi körül. Néhányan már az ágyú körül állnak, beszélgetnek, karjukkal gesztikulálnak és mutogatnak, mások még csak sietnek a tárgy felé, nekünk háttal, így az ő arcukat sem látjuk. A társadalom széles rétegei számára érdekes látványosságról van szó, a tömegben felfedezünk cilinderes és frakkos úriembert karján napernyős elegáns kedvesével, kötényt viselő cselédlányt, matrózruhás fiatal férfit, egyenruhás katonát, óriási malomkerékszerű kalapot viselő asszonyt, aki kisfiát vezeti kézen fogva. A plakát színvilága visszafogott, a mára megsárgult lapon tiszta és keverés nélküli színeket alkalmazott a művész. Fekete, barna, vörös, bézs határozza meg a plakát hangulatát. Az egyes színfoltok a litográfia technikájának köszönhetően közelről nézve mintha zsírkrétával lennének felhordva, nincsenek egybefolyatva, apró szemcsék láthatók a foltokban.

A kép bal alsó sarkában látjuk a művész szignóját (Rausch) és az 1918-as évszámot. 1918 májusa és októbere között már jócskán az I. világháború végnapjait élik az Osztrák-Magyar Monarchia népei. Inkább békére áhítoztak volna, mintsem a pusztító hadi gépezetek látványára. Ne feledjük azonban, hogy a kiállítást még abban az időszakban kezdték el szervezni, valamint a plakátot tervezni és terjeszteni a budapesti utcákon, amikor még a központi hatalmak „nyerésre” álltak a világméretű harcban. Talán így már érhető a plakát szereplőinek lelkesedése.

Háttérinformációk a plakátról és a kiállításról: Nyomda: a budapesti Rovó Aladár Műintézet

„A bemutatott plakát a budapesti központi hadikiállítás második idényét reklámozta. Fővédnök asszonya Zita királyné volt. A kiállítással kapcsolatos munkákat katonák és hadifoglyok végezték el közösen. Ez a kiállítás még 1918 májusában is a békére készült, és a Monarchia szembenálló népeinek népművészetét, gasztronómiáját mutatta be. Az egész hadikiállítás összhangban volt IV. Károly új politikájával, amely egyre távolabb volt a harcias német szövetséges elképzeléseitől.” (forrás: a Magyar Nemzeti Múzeum Tolongó idők sajtóanyag)

Néhány szó a technikáról: a 19. században a sokszorított grafikai eljárások között kedvelt technika volt a litográfia, azaz kőnyomat. Ez egy síknyomású eljárás, tehát nem metszik a dúcba a rajzot, mint Koós Gábor Budapest nyomatában (Ezt a narrációt az alábbi linken tudod elolvasni: http://www.vgyke.com/koos-gabor-budapest-naplo-sorozat/

A művész legtöbbször mészkőlapra, egy zsíros anyaggal vitte fel a rajzát. Ezután a kőlapot megnedvesítette és felvitte az egész felületre a nyomdafestéket, ami a rajz olajos felületén megtapadt, de a kőlap nedves részei eltaszították maguktól, így onnan a festék könnyen eltávolítható volt. Végül a papírlapot ráhelyezte a kőlapra és mehetett is a prés alá. A nyomásra az olajos részekről átkerült a festék a papírra és el is készült a nyomat. Ezt akárhányszor megismételhették, ha pedig már nem volt szükség a rajzra, akkor lecsiszolták a felületet a rajzzal együtt. Emiatt persze a kőlapok egy idő után annyira elvékonyodtak, hogy már nem lehetett nyomtatni velük. Egy kőlapot viszont csak egy színhez lehetett használni, tehát ha több színű nyomatot akart valaki, akkor annyi kőlapot készített, ahányféle színre szüksége volt. A litográfia lehet vonalas, rajzos is, de jellegzetes változó méretű, tiszta színekkel felvitt foltjairól is, ahogy a fent leírt képen is látható.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

A fotó tulajdonosa: Magyar Nemzeti Múzeum