Dora Kontha: Dreamland

Kedves Olvasó, 

egy lélegzetelállító fotót hoztam neked Dora Kontha, fiatal magyar fotográfustól, aki jó ideje Koppenhágában alkot. A fotókat képi világuk mellett az azokat létrehozó összetett technikai folyamat teszi érdekessé és értékessé.

Néhány szó a technikáról: Dora analóg fényképezőgéppel dolgozik, tehát 35 mm-es filmszalagra fotóz és nem digitális kamerát használ. A filmszalag fényérzékeny anyaggal van bevonva és az exponálás során ez őrzi meg a képet. És itt jön a trükk, ugyanis a sokszor tíz-húsz éve lejárt filmszalagokat mielőtt befűzné a gépbe, különböző vegyi anyagokkal kezeli, roncsolja. A lejárt filmekre fotózásnak nagy divatja van manapság, hiszen olyan szürreális, a valóságtól elrugaszkodott színeket lehet vele elérni, amit semmilyen beállítással, fotós technikával nem lehetne. Ez a roncsolásos technika azonban igazi kameragyilkos, hiszen a különböző vegyi anyagok, kicsapódó finom vegyi kristályok bekerülhetnek a fényképezőgép érzékeny alkatrészeibe és hosszú távon elrontják a gépet. Tehát Dora ezekre a roncsolt szalagokra fényképezi tájképeit, városi jeleneteit. A munkának viszont itt még nincs vége, hiszen a filmeket elő is kell hívni és felnagyítani a kívánt méretre, ugyanis a filmszalag kockái nem nagyobbak, mint 5 centiméterszer 3,5 centi. Ilyen kicsi képeknél nem igazán látnánk azokat a finom részleteket, amik Dora képeit igazán izgalmassá teszik. A 60×80 centiméteres méretben viszont már igazán látványosan kijönnek a részletek, szinte beszippantanak minket a különleges aurájú fotográfiák. A nagyítás megszervezése azonban rendszeresen újabb nehézségeket állít a művész elé, ugyanis a roncsoláshoz használt vegyi anyagok miatt csak kevés labor vállalja a munkát és ott is csak utolsónak vállalják a képeit, ugyanis a vegyi anyagok miatt bármilyen kép, amit Dora alkotásai után hívnának elő, szintén roncsolódna. Külön izgalmas ezekben a képekben, hogy a művész nem tudja kontrollálni, hogy milyen lesz a végeredmény. Vajon mennyire roncsolódik a filmszalag? A roncsolás milyen mintázatokat hoz létre? Mennyi látszik majd az exponált tájképből? Ez mind csak az előhívatás után derül ki! Nagy kincs tehát, minden egyes kép, amit láthatunk a kiállításon.

A Dreamland #3 címre hallgató kép, amit kiválasztottam egy olyan fotó, amelyen viszonylag jól látható az exponált erdőrészlet. Homályosan és kissé megfoghatatlanul fák kusza ágai és leveleik vehetők ki. A vegyi anyagoknak köszönhetően viszont az egész kép rózsaszínes, kékes, lilás, sárgás árnyalatokban játszik. A színes ködszerű hatást apró fekete és türkizkék korallszerű illetve hókristályra emlékeztető csipkés formák törik meg. Ezek a vegyik anyagok kicsapódó kristályrészecskéi. Többféle asszociációt idézhet fel bennünk a fotók képi világa: a szappanbuborék felületét, ahogy a buborék szivárványos felületén egyre több fekete folt jelenik meg, ezzel jelezve, hogy nemsokára szétpukkad a buborékunk. A kevésbé konkrét részleteket őrző képek viszont akár mikroszkópos vizsgálat során alkalmazott metszetek képeire is emlékeztethetnek minket. Ahogy a szerves szövetek apró sejtjei mintázatot alkotnak előttünk és valami olyan rejtett csodát láthatunk a technikának köszönhetően, amit előtte még sosem. Lehetnek akár vírusok, de egy különleges új mikroszkopikus élőlény képe is. De hasonló jelenség játszódik le a szemünk előtt akkor is, ha sokáig a napba nézünk. A színek összefolynak a szemünk előtt, minden homályossá válhat. Dora Kontha képeit nézve valami különleges meditatív állapotba kerülhetünk, ami belső utazásra hív minket.

Néhány szó a művészről: Dora Kontha jó ideje Dániában él és alkot. Analóg fotográfiáink az északi tájak különleges hangulatú tájképeire specializálódott. Kissé borongós, melankolikus hangulatú képei az északi tájak szürkés báját adják vissza. Sokszor adódhat az az érzésünk, hogy nem is valós, hanem képzeletbeli, belső tájakon járunk.

A kiállítás 2018. október 13-ig volt látható a TOBE Galériában (1088, Budapest, Bródy Sándor utca 36.).

A kép adatai:
DORA KONTHA
Dreamland #3
2017
60 x 80 cm (kertezve 80 x 100 cm)
C-print roncsólt analóg negatívról
1/3 + AP

Waliczky Tamás: Panoráma képek

Kedves Olvasó!

Nem is tudom, hogy hogyan tudnám felvezetni Waliczky Tamás munkáját, hiszen annyira összetett és olyan mély filozófiai tartalma van. Hiszen első látásra fotókat készít, amikről később kiderül, hogy valójában grafikák. Aztán úgy tűnik, mintha különleges kamerákat örökítene meg képein, de ezekről is kiderül, hogy igazából általa tervezett, de soha meg nem valósított fényképezőképek és filmfelvevők.

A mellékelt fotón is egy ilyen kamera látható. Panoráma képek készítésére tervezte a művész. Ahogy a sorozat többi darabja is, ez is fekete-fehér kép, de a szürkének végtelen számú gyönyörű árnyalatát vonultatja fel. A kör alakú fémes kameratesten bársonyos fények érzékelhetők. A kamera nyitott állapotban van, ami használat közben, befűzött film esetében sosem történhetne meg, de mivel ez csak egy fikció, így megcsodálhatjuk a kamera szerkezetét. A henger alakú géptest belsejében egy kisebb sugarú kör helyezkedik el, ezen fut belül körbe a filmszalag, itt fehér papírcsíkként látjuk, erre rögzül majd a kép. A szerkezet közepén helyezkedik el a kamera objektívje. Domború, az emberi szemre emlékeztető lencse ez, melynek közepén, akárcsak az emberi szemnél a pupilla, itt is megtalálható a zárszerkezet. Ha kinyílik a zár, beáramlik a fény a gépbe és a valóság rögzül a fényérzékeny anyaggal bevont papírszalagon. A beállításainktól függően több vagy kevesebb fény érkezik be a gépbe, ami attól függ, hogy milyen hosszú ideig van nyitva a zárszerkezet. Ez a mechanizmus az általunk is használt analóg, tehát filmszalaggal működő fényképezőgépeknél is ugyanígy megy végbe. Ami ennek a kamerának az érdekessége, hogy az objekív alatt egy kis fém kúp található, ami a beáramló fényt, azaz képet, szétszórja a gép belsejében, tehát ez a kis kúpos elem fogja rávetíteni a képet a szalagra.

Waliczky Tamás kamerái illetve a róluk készült képeket bevallom nem egyszerű értelmezni. Első pillantásra megragadnak szépségükkel, a valóságosnak tűnő szerkezetek képével, a kamerák gyönyörű felületeivel. Viszont megérteni, hogy hogyan is működnek a kamerák, már nem olyan egyszerű. Aprólékosan kell végignézni, részletről részletre a kamera részeit. Gondolkodni kell! Az egyes gépek szerkezete, működési elve sem véletlenszerű. A művész hosszasan tanulmányozta a fotó és a kamerák fejlődésének történetét és olyan új kamerákat fejlesztetti ki, amik akár száz évre is visszavihetnek a fejlődésben. Azzal a gondolattal játszik, hogy mi lett volna, ha hatvan-hetven éve más irányt vesz a kamerák fejlődése? Talán most már egészen máshogy gépeket használnánk és így más típusú képeket látnánk, ezáltal a vizuális világunk is más lenne. Említettem már, hogy a fotóknak tűnő képek valójában számítógépes grafikák. A művész ezeknek megtervezésére egy nyílt forrású számítógépes programot használ, ahol ő állíthatja be, hogy milyen hatása legyen az egyes felületeknek (fém, műanyag, bőr), hogy milyen fények essenek rá, milyen színek legyenek rajta. Ezzel a módszerrel teljes mértékben kontrollálhatja azt, hogy milyen valóságot hoz létre.

Pár gondolat a művészről:

Waliczky Tamás első animációját 9 évesen készítette és egész gyerekkorát a fényképezőgépek iránti szenvedély hatja át. Édesapja amatőr fotós volt, így otthonuk tele volt kamerák katalógusaival. Talán innen jön ez a vonzalom és érdeklődés. Jelenleg a hongkongi egyetemen tanít. A leírt grafikát is tartalmazó sorozata fogja képviselni Magyarországot a 2019-es Velencei Képzőművészeti Biennálén.

Ha szeretnél jobban megismerkedni Waliczky Tamás különleges fotóival, érdemes ellátogatni a Molnár Ani Galériába (1088 Budapest, Bródy Sándor utca 36., nyitvatartás: Keddtől péntekig: 12:00-18:00, Szombaton: 11:00-17:00), ahol október 13-ig látható a művész Kamerák és más optikai eszközök című kiállítása.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Fotó kreditje: Waliczky Tamás: Panoráma camera részlet /
Molnár Ani Galéria

Horváth Lóczi Judit: Becses idő

Kedves Olvasó!

Ezúttal az absztrakt művészet világában kalandozunk egy kicsit Horváth Lóczi Judit objektjei segítségével. Szeretni való műnek tartom, hiszen a maga egyszerűségében a művészettörténet komplexitását adja.

Az objekt egy furcsa dolog, mert szobornak nem igazán nevezhetnénk, tehát a tárgy mint megnevezés a legkonkrétabb, amit találhatunk. Ezeket az absztrakt, elvonatkoztatott, de nagyon is dekoratív objekteket a művész ezúttal egy installáció keretében mutatja be, amelyet a Becses idő címmel látott el. A néző a galéria fehér falai között, erőteljes és éles fényekkel megvilágítva az egyik sarokban egy fehér kamrai polcrendszerre figyelhet fel. A polcokon régi és új kiadású művészeti könyvek, katalógusok sorjáznak. Olyan meghatározó modern művészek mint Picasso, Matisse, Bak Imre, Megyik Imre, Újházi Péter katalógusai mellett feltűnnek a művészettörténet elméletének és gyakorlatának kötelező olvasmányai is. Barcsay Jenő Művészeti anatómiája és Johannes Itten A színek művészete című könyve. Aki valaha rajzolni tanult vagy művészettel foglalkozott, az biztos ezerszer kezébe vette ezeket a tanulmányokat. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a művészettel foglalkozók bibliái. Ezen a fiktív könyvespolcon, a könyvek társaságában öt objekt jelenik meg. Alapvetően négyzetes alakúak. Egységes felületüket néhol kis négyzetes ablakok, a síkból derékszögben kiálló lábak törik meg. Az alapot tömör fából készült formák adják, melyre vásznat húzott a művész és arra festette fel az élénk, tiszta színeket. A fekete-fehér-szürke kombináción túl gyönyörködhetünk a ragyogó égszínkékekben és a vibráló, rikító narancsokban is, kiegészülve a hidegebb pasztell sárgákkal. A formák négyzetességét, szabályosságát a színeket elválasztó fekete vonalak osztják fel mezőkre. A szabályos formák és a tiszta színek azonban egyáltalán nem merevek, a nézőben inkább nyugalmat és békét teremtenek. Átlátható, tiszta formák megnyugtatják szemünket. Ezek a vonalak játékra is hívják a szemlélőt, ugyanis a tárgyak sima, kétdimenziós felületét néhol háromdimenzióssá varázsolják. Lépcsőzetes kiemelkedéseket alkotó, hamis perspektivikus vonalak mozgatják a felületet.

A könyvek és az objektek kombinációja a huszadik századi művészettörténet fontos irányzatait és forradalmi alkotásait idézhetik fel bennünk. A geometrikus formák a minimal art, a konstruktivizmus alkotóira voltak jellemzők, a formai leegyszerűsödés végpontjaként Kazimir Malevics szovjet szuprematista festő Fehér alapon fekete négyzetét juthatja eszünkbe. Képzeld csak el, hogy 1913-ban milyen botrányt okozott Malevics ridegnek és csupasznak tűnő festménye! Abban a korban, amikor a szecesszió és a posztimpresszionizmus erőteljesen figuratív és főként dekoratív alkotásai voltak a keresettek. Igazi, mélyen filozófikus forradalom volt ez! Az absztrakció, gondolat diadala, amely megmutatja, hogy az elvont és geometrikus formák is lehetne otthonosak, szépek, megnyugtatóak. Horváth Lóczi Judit objektjeit elnézve ez nem lehet kétséges. Az installáció kicsit olyan érzetet keltett bennem, mintha egy művészeti kutatólaborban lennék, ahol megvan az elméleti tudás a szakirodalmak segítségével, de a gondolatok kézzelfogható eredményei is a műalkotások segítségével. A polcokon felsorakozó gyűjtemény kiegészül nagyméretű dunsztos üvegekbe zár élénk rózsaszín színű korallokkal is, ami eszünkbe juttatja, hogy az elméleti kérdéseknek mindig kapcsolatban kell lenniük a való világgal és bármennyire is elvont formákat alkalmazunk, annak szépségében visszaköszön a természet harmóniája.

Horváth Lóczi Judit Becses idő című jelenleg a Felfedezők című kiállításon szerepel szeptember 23-ig az Ybl Budai Kreatív Házban (Ybl Miklós tér 9., nyitva tartás: minden nap 9.00-19.00).

Somogyi-Rohonczy Zsófia 

Gaál Kata: Instabil

Kedves Olvasó! 

Engem mindig lenyűgöznek azok az alkotások, amelyeknél a művész bátran nyúl a különböző technikákhoz és a kívánt hatás elérésének érdekében variálja őket. Különösen izgalmasnak tartom a kollázsokat, ahol a valós tárgyak keverednek a fikcióval. Gaál Kata In.Stabil című munkája remek példa erre.

A mű alapjául a művész 13 rajztáblát szerkesztett össze egy három táblából álló, ingatag lábakon álló paravánhoz. Maga a paraván impozáns méretű, a fotón látszik is, ahogy egy átlagos magasságú hölgy nézegeti a művet, nála majd kétszer nagyobb a paraván. A fa alapon a jelenetek hátterét létező épületekről készített fotók alkotják. Van itt vöröstéglás régi gyárépület, húszemeletes panelház és leharcolt, kissé romos bérházakból álló utcarészlet. Az épületek előtt emberi alakok foglalják el a teret. A romházas utcarészlet a bal szélső táblán jelenik meg. Itt csak férfiak láthatók, valamennyien hátat fordítanak nekünk. Testtartásuk és mozdulataik energikusak. Főként a jelenet közepén álló férfi, akinek mindkét lábára egy-egy kislány csimpaszkodik. Mintha vissza akarnák tartani a férfit a távozástól. A paraván jobb szélső és középső tábláját ugyanilyen városi környezetben, de már felénk haladó nők töltik meg. A modern, városi öltözetű nők között feltűnnek fejkendőt viselő, muszlimnak kinéző asszonyok is.

Ez a jelen korban egy plusz aktualitást ad a képnek. Egyes nők mozdulatai, járása a kifutók topmodelljeit idézi, önbizalommal telve tekintenek ránk, de közöttünk nincs semmilyen interakció. Nem beszélgetnek és nem érnek egymáshoz, nem alkotnak egy közösséget. Az alakokat elnézve az az érzésünk, hogy a médiából folyamatosan áradó 21. századi nőképek keverednek az utcán járkáló, hétköznapi lányokkal. Amilyen például a tábla közepén dobbermanját sétáltató copfos huszonéves lány, vagy a biciklijét toló fiatal nő. Ez az, amit jó 10-20 lépésről láthat a néző. Ha viszont még közelebb lépünk, akkor feltárulnak az alkotás igazi érdekességei, technikai bravúrja. Ugyanis a nők és a férfiak, sőt még a férfi lábán csimpaszkodó kisgyerekek ruházatát is valós pólók, farmernadrágok és tűzpiros miniruhák adják. Mivel ezeket egykor viseletre szánták, ezért valós méretűek, nem a kép megalkotásához varrták meg őket.

Innen már érzékelhető, hogy megközelítőleg embernagyságú figurák töltik be a kép városi színtereit. A ruhák mesteri módon úgy lettek elhelyezve, hogy gyűrődéseikkel érzékeltessék, hangsúlyozzák az alakok mozgását. Az embert szinte csábítja arra, hogy végigsimítsa az anyagokat, de erre sajnos nincs lehetőség, hiszen az anyagok sérülékenyek és könnyen piszkolódnak, másrészt nem ragasztással, hanem a test körvonalait követve, sűrűn elhelyezett gombostűkkel rakta fel a művész a ruhadarabokat. A ruhákon túl más apróbb részleteket is valós, tapintásra ingerlő anyagokkal oldott meg, így a már említett dobberman kutya szőre is műszőrméből született meg, gazdája valós fém láncból készült nyakörvön vezeti. Az újabb meglepetés akkor ér minket, amikor még közelebb lépünk a képekhez, ugyanis csak akkor látjuk, hogy míg egyes alakok arca magazinokból kivágott fotókból készültek, mások arcát, lábát, karját a simára csiszolt fa felületre grafit ceruzával felvitt vonalak teszik élővé. Olyan finom rajzok ezek, hogy a nők frizurájának hajszálai, lábaik finom izomzata is könnyedén kivehető.

Gaál Kata munkája tehát remek példa arra, hogy a képzőművészeti alkotások felfedezéséhez igen is sok mozgás kell, hiszen közeledve vagy távolodva tőlük újabb és újabb részleteket, rétegeket fedezhetünk fel, amelyek tovább árnyalják az összhatást. A rétegeket pedig itt szó szerint érthetjük, hiszen az arcok és testrészek egyes elemei a fába karcolva jelennek meg, míg a városrészletek és más elemek egy újabb rétegként, újságok kivágásaiként jelennek meg, végül a ruhák már egy vastagabb réteget vonnak az alakokra.

A mű címe, In.stabil is sokat elárul erről a furcsa világról. A férfiak tőlünk elfordulva, néhol gyereknevelés közben jelennek meg és külön válnak a magabiztos nőktől, sőt még haladási irányuk is ellentétes. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy a mai társadalomban férfi és nő milyen kapcsolatot alakít ki, ebben a megváltozott, törékeny helyzetben, hogyan tudjuk megtalálni az egyensúlyt és a harmóniát.

Pár gondolat a művészről:
Gaál Kata 2017-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán. Alkotásaival eltávolodik a klasszikus (papír alapú) grafikai világtól, munkáit a kísérletezés, az új megfogalmazási technikák és módszerek, a körülötte zsongó világ sokszínű vizuális jegyeinek kreatív felhasználása jellemzi. Alkotásaiban a fa és a textil, valamint a fa és a viasz lenyűgöző felhasználási módjaira csodálkozhatunk rá. Témaként jelenleg leginkább a társadalmi és nemi szerepek változásaival összefüggő előítéletek és sztereotípiák foglalkoztatják.
Gaál Kata In.stabilja jelenleg a Felfedezők című kiállításon szerepel szeptember 23-ig az Ybl Budai Kreatív Házban (Ybl Miklós tér 9., nyitva tartás: minden nap 9.00-19.00).

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Neményi Márton: Botticelli: Vénusz

Kedves Olvasó!

A kiállítás egy talán mostohán kezelt grafikai műfaj, az utcai plakátok gazdag válogatását mutatja be. Az egyes termékeket (például Pálma cipősarok, szörpök és zöldségkészítmények), vállalkozásokat (Pesti malmok) reklámozó plakátok mellett felbukkannak a rossz szokások (túlzott alkoholfogyasztás) ellen küzdő vagy épp politikai töltetű reklámok is. Én egy különleges kiállítást promotáló alkotást mutatok most be Neked.

A plakát felső sávjában olvasható a reklám tárgya: a Margitszigeti hadi-kiállítás barnás színű, karcsú csupa nagybetűvel szedett felirata. Alatta vörössel a május és október szavak. A dátum alatt furcsán megismételve fehér színnel, szinte már alig láthatóan a hadikiállítás nyomtatott nagybetűkkel szedett szava, ahol a hadi szóból az A betű, a kiállításból pedig az állítás szórészlet fejjel lefelé lett szedve. Hogy miért? Erre ezidáig nem találtam magyarázatot. A szöveg alatt ábrázolt jelenet helyszínét csak érzékelteti a művész. Talán egy dombtetőre állítva terpeszkedik a csövét az égre meresztő óriási fekete ágyú. Méretét csak abból érezzük, hogy szinte eltörpülnek körülötte a nézelődők, hozzávetőlegesen öt ember magasságú monstrumról van szó. A hadi eszközt izgatott, érdeklődő tömeg veszi körül. Néhányan már az ágyú körül állnak, beszélgetnek, karjukkal gesztikulálnak és mutogatnak, mások még csak sietnek a tárgy felé, nekünk háttal, így az ő arcukat sem látjuk. A társadalom széles rétegei számára érdekes látványosságról van szó, a tömegben felfedezünk cilinderes és frakkos úriembert karján napernyős elegáns kedvesével, kötényt viselő cselédlányt, matrózruhás fiatal férfit, egyenruhás katonát, óriási malomkerékszerű kalapot viselő asszonyt, aki kisfiát vezeti kézen fogva. A plakát színvilága visszafogott, a mára megsárgult lapon tiszta és keverés nélküli színeket alkalmazott a művész. Fekete, barna, vörös, bézs határozza meg a plakát hangulatát. Az egyes színfoltok a litográfia technikájának köszönhetően közelről nézve mintha zsírkrétával lennének felhordva, nincsenek egybefolyatva, apró szemcsék láthatók a foltokban.

A kép bal alsó sarkában látjuk a művész szignóját (Rausch) és az 1918-as évszámot. 1918 májusa és októbere között már jócskán az I. világháború végnapjait élik az Osztrák-Magyar Monarchia népei. Inkább békére áhítoztak volna, mintsem a pusztító hadi gépezetek látványára. Ne feledjük azonban, hogy a kiállítást még abban az időszakban kezdték el szervezni, valamint a plakátot tervezni és terjeszteni a budapesti utcákon, amikor még a központi hatalmak „nyerésre” álltak a világméretű harcban. Talán így már érhető a plakát szereplőinek lelkesedése.

Háttérinformációk a plakátról és a kiállításról: Nyomda: a budapesti Rovó Aladár Műintézet

„A bemutatott plakát a budapesti központi hadikiállítás második idényét reklámozta. Fővédnök asszonya Zita királyné volt. A kiállítással kapcsolatos munkákat katonák és hadifoglyok végezték el közösen. Ez a kiállítás még 1918 májusában is a békére készült, és a Monarchia szembenálló népeinek népművészetét, gasztronómiáját mutatta be. Az egész hadikiállítás összhangban volt IV. Károly új politikájával, amely egyre távolabb volt a harcias német szövetséges elképzeléseitől.” (forrás: a Magyar Nemzeti Múzeum Tolongó idők sajtóanyag)

Néhány szó a technikáról: a 19. században a sokszorított grafikai eljárások között kedvelt technika volt a litográfia, azaz kőnyomat. Ez egy síknyomású eljárás, tehát nem metszik a dúcba a rajzot, mint Koós Gábor Budapest nyomatában (Ezt a narrációt az alábbi linken tudod elolvasni: http://www.vgyke.com/koos-gabor-budapest-naplo-sorozat/

A művész legtöbbször mészkőlapra, egy zsíros anyaggal vitte fel a rajzát. Ezután a kőlapot megnedvesítette és felvitte az egész felületre a nyomdafestéket, ami a rajz olajos felületén megtapadt, de a kőlap nedves részei eltaszították maguktól, így onnan a festék könnyen eltávolítható volt. Végül a papírlapot ráhelyezte a kőlapra és mehetett is a prés alá. A nyomásra az olajos részekről átkerült a festék a papírra és el is készült a nyomat. Ezt akárhányszor megismételhették, ha pedig már nem volt szükség a rajzra, akkor lecsiszolták a felületet a rajzzal együtt. Emiatt persze a kőlapok egy idő után annyira elvékonyodtak, hogy már nem lehetett nyomtatni velük. Egy kőlapot viszont csak egy színhez lehetett használni, tehát ha több színű nyomatot akart valaki, akkor annyi kőlapot készített, ahányféle színre szüksége volt. A litográfia lehet vonalas, rajzos is, de jellegzetes változó méretű, tiszta színekkel felvitt foltjairól is, ahogy a fent leírt képen is látható.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

A fotó tulajdonosa: Magyar Nemzeti Múzeum

Margitszigeti hadi-kiállítás plakátja

Kedves Olvasó!

A kiállítás egy talán mostohán kezelt grafikai műfaj, az utcai plakátok gazdag válogatását mutatja be. Az egyes termékeket (például Pálma cipősarok, szörpök és zöldségkészítmények), vállalkozásokat (Pesti malmok) reklámozó plakátok mellett felbukkannak a rossz szokások (túlzott alkoholfogyasztás) ellen küzdő vagy épp politikai töltetű reklámok is. Én egy különleges kiállítást promotáló alkotást mutatok most be Neked.

A plakát felső sávjában olvasható a reklám tárgya: a Margitszigeti hadi-kiállítás barnás színű, karcsú csupa nagybetűvel szedett felirata. Alatta vörössel a május és október szavak. A dátum alatt furcsán megismételve fehér színnel, szinte már alig láthatóan a hadikiállítás nyomtatott nagybetűkkel szedett szava, ahol a hadi szóból az A betű, a kiállításból pedig az állítás szórészlet fejjel lefelé lett szedve. Hogy miért? Erre ezidáig nem találtam magyarázatot. A szöveg alatt ábrázolt jelenet helyszínét csak érzékelteti a művész. Talán egy dombtetőre állítva terpeszkedik a csövét az égre meresztő óriási fekete ágyú. Méretét csak abból érezzük, hogy szinte eltörpülnek körülötte a nézelődők, hozzávetőlegesen öt ember magasságú monstrumról van szó. A hadi eszközt izgatott, érdeklődő tömeg veszi körül. Néhányan már az ágyú körül állnak, beszélgetnek, karjukkal gesztikulálnak és mutogatnak, mások még csak sietnek a tárgy felé, nekünk háttal, így az ő arcukat sem látjuk. A társadalom széles rétegei számára érdekes látványosságról van szó, a tömegben felfedezünk cilinderes és frakkos úriembert karján napernyős elegáns kedvesével, kötényt viselő cselédlányt, matrózruhás fiatal férfit, egyenruhás katonát, óriási malomkerékszerű kalapot viselő asszonyt, aki kisfiát vezeti kézen fogva. A plakát színvilága visszafogott, a mára megsárgult lapon tiszta és keverés nélküli színeket alkalmazott a művész. Fekete, barna, vörös, bézs határozza meg a plakát hangulatát. Az egyes színfoltok a litográfia technikájának köszönhetően közelről nézve mintha zsírkrétával lennének felhordva, nincsenek egybefolyatva, apró szemcsék láthatók a foltokban.

A kép bal alsó sarkában látjuk a művész szignóját (Rausch) és az 1918-as évszámot. 1918 májusa és októbere között már jócskán az I. világháború végnapjait élik az Osztrák-Magyar Monarchia népei. Inkább békére áhítoztak volna, mintsem a pusztító hadi gépezetek látványára. Ne feledjük azonban, hogy a kiállítást még abban az időszakban kezdték el szervezni, valamint a plakátot tervezni és terjeszteni a budapesti utcákon, amikor még a központi hatalmak „nyerésre” álltak a világméretű harcban. Talán így már érhető a plakát szereplőinek lelkesedése.

Háttérinformációk a plakátról és a kiállításról: Nyomda: a budapesti Rovó Aladár Műintézet

„A bemutatott plakát a budapesti központi hadikiállítás második idényét reklámozta. Fővédnök asszonya Zita királyné volt. A kiállítással kapcsolatos munkákat katonák és hadifoglyok végezték el közösen. Ez a kiállítás még 1918 májusában is a békére készült, és a Monarchia szembenálló népeinek népművészetét, gasztronómiáját mutatta be. Az egész hadikiállítás összhangban volt IV. Károly új politikájával, amely egyre távolabb volt a harcias német szövetséges elképzeléseitől.” (forrás: a Magyar Nemzeti Múzeum Tolongó idők sajtóanyag)

Néhány szó a technikáról: a 19. században a sokszorított grafikai eljárások között kedvelt technika volt a litográfia, azaz kőnyomat. Ez egy síknyomású eljárás, tehát nem metszik a dúcba a rajzot, mint Koós Gábor Budapest nyomatában (Ezt a narrációt az alábbi linken tudod elolvasni: http://www.vgyke.com/koos-gabor-budapest-naplo-sorozat/

A művész legtöbbször mészkőlapra, egy zsíros anyaggal vitte fel a rajzát. Ezután a kőlapot megnedvesítette és felvitte az egész felületre a nyomdafestéket, ami a rajz olajos felületén megtapadt, de a kőlap nedves részei eltaszították maguktól, így onnan a festék könnyen eltávolítható volt. Végül a papírlapot ráhelyezte a kőlapra és mehetett is a prés alá. A nyomásra az olajos részekről átkerült a festék a papírra és el is készült a nyomat. Ezt akárhányszor megismételhették, ha pedig már nem volt szükség a rajzra, akkor lecsiszolták a felületet a rajzzal együtt. Emiatt persze a kőlapok egy idő után annyira elvékonyodtak, hogy már nem lehetett nyomtatni velük. Egy kőlapot viszont csak egy színhez lehetett használni, tehát ha több színű nyomatot akart valaki, akkor annyi kőlapot készített, ahányféle színre szüksége volt. A litográfia lehet vonalas, rajzos is, de jellegzetes változó méretű, tiszta színekkel felvitt foltjairól is, ahogy a fent leírt képen is látható.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

A fotó tulajdonosa: Magyar Nemzeti Múzeum

Schaár Erzsébet-Fal előtt és fal mögött (1968)

Kedves Olvasó!

 Múlt héten jártam a FUGA Budapesti Építészeti Központban, ahol egy csodálatos magyar szobrásznő kiállítása látható Művek az első emeletről címmel. Ő Schaár Erzsébet. A sok remek alkotás közül az 1968-ban keletkezett Fal előtt és fal mögött című installációt választottam ki bemutatásra, amely a művésznő legfontosabb kérdéseit egyesíti magába. A tér és az ember viszonyát. Művein a terek érzelmekkel telítődnek, az emberek viszont mintha tárgyakká, eszközökké egyszerűsödnének. Alkotásaival megkérdőjelezi az alapvetőnek hitt alá és fölérendeltségi viszonyt, miszerint tereink és tárgyaink minket szolgálni jöttek létre.

Az installációban megjelenő életnagyságú alakok hátterét két hungarocell fal adja. A könnyen formálható anyag felületét fémes festékkel vonta be a művész, így nehéz, súlyos hatást kelt. Felületük nem egyenlegesen vakolt falat mutat, hanem mintha óriás penge vágásának barázdái, apró ütésnyomok szabdalnák. A nekünk bal oldali alak egy keskeny falszakasz előtt áll, míg jobb oldali figura már a fal mögött áll, felsőtestét a falba vájt ablakon át láthatjuk. Mindkét alak Schaár Erzsébetre jellemző jegyeket mutat, melyek a 60-as évektől kezdve félreismerhetetlenül egyedivé tették a szobrász munkáit. A figurák teste tömbszerű, hungarocell lapból kivágott hasábok, semmilyen jelzés nincs rajtuk sem a figura nemére, se ruházatára, se társadalmi hovatartozására. Ezeket a szürke tömböket az arcok és kezek gipsz lenyomatai teszik élővé. A két figura más-más nőtől kölcsönözte az alakok arcát, amelyek nyugodt arckifejezésükkel és lehunyt szemükkel a halotti maszkokat idézik. Halotti maszkokat már az ókortól kezdve készítettek, hogy ily módon őrizzék meg az elhunyt személy arcát közvetlenül a halála után. A szokás igazi virágkorát a 19. században élte, amikor főként híres emberek arcairól vettek lenyomatot: Haydn, Beethoven, Johann Strauß, Gustav Mahler halotti maszkját ma is őrzi a Wien Museum. A hazai talán legismertebb halotti maszkot Ady Endréről készítették.

A művész mesterien keverte az anyagokat és hangulatokat. A könnyen megmunkálható hungarocell testek a fémszínű festéknek köszönhetően súlyosnak hatnak, a részlet gazdag arc és kézlenyomatok rezes-aranyos színével mintegy földönkívüli, éteri hatást keltenek. Mintha csak földre szállt angyalokat látnánk. Ezek az időtlen lények drótból kaptak hajat. A kócos fémszálak néhol megcsillannak a nők fején. Az alakok egyetlen ruházatot viselnek, ha hívhatjuk így, a tömbszerű test alól félcipők élethű másolatai kandikálnak ki.

Schaár Erzsébet műveit az időtlenség és egyfajta súlyos, de mégsem nyomasztó csend uralja. A fent leírt műve is ezt sugallja. Az alakok lehunyt szeme, a korra történő minimális utalás hiánya, a tér részleteket totálisan mellőző felépítése örök érvényű teszi a művet.

Pár mondat a művészről:

1908-ban született, művészeti tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte, ahol Kisfaludy Stróbl Zsigmond volt a mestere. 1926-tól kiállító művész. Ezután Párizsba, Münchenbe és Bécsbe vezető tanulmányutakon képezi tovább magát. Tagja volt a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének is. A 60-as évek közepén szobrai Alberto Giacometti megnyújtott testű figuráinak hatását mutatják, a 70-es években kezdett el foglalkozni a figura és a tér kapcsolatával. 1970-ben a Műcsarnokban életmű-kiállítása volt, majd két évvel később Antwerpenben és Genfben állított ki. 1977-ben a duisburgi Wilhelm Lehmbruck Múzeum emlékezett meg róla. Köztereken is megcsodálhatjuk munkáit: Budapesten, Kecskeméten, Miskolcon, Pécsett, Tihanyban is találkozhatunk szobraival.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Schaár Erzsébet: Fal előtt és fal mögött (1968)

Robert Capa: Cordoba front loyalist militiamen jumping over a gully

Kedves Olvasó!

A fotográfia több, mint 150 éves története során többféle igényt látott el és lát el napjainkban is. Készülnek portrék, tájképek, rögzítenek eseményeket. A fotográfia a világunk és történelmünk legfontosabb rögzítője és megőrzője lett. A XX. században pedig mérhetetlenül sok esemény volt, melyet a fotósoknak tudósítaniuk kellett. A fényképész azonban nehéz feladat előtt áll, ha nem csak szolgalelkűen rögzíteni akarja a tényeket, hanem művészi értéket is bele akar csempészni felvételeibe. Ehhez valami plusz, valami kis zsenialitás kell. Ilyen zseni volt Robert Capa, eredeti nevén Friedman Endre, akinek a neve mára világhírnévre tett szert. Ő volt talán a világ legnagyobb haditudósítója, hírnevét az 1936-1939 között zajló spanyol polgárháborúban készített felvételeivel alapozta meg. Hihetetlen érzéke volt a háború borzalmai között az emberi vonások megragadásában, de képein a mozgást, az erőket és energiákat is remekül fogta meg. Így van ezen a córdobai fronton készült fekete-fehér fotóján is.

Capa a fronton kiásott, alacsony árokban helyezkedett el, ez adja a különleges nézőpontot, aminek segítségével a néző is az események részesévé válik, szinte azonosulhat a katonákkal. Látjuk a naptól kiszáradt földet, melynek tetején néhány fűcsomó kandikál ki. A képen élesek az árnyékok, érződik a spanyol nap ragyogása. A békésnek tűnő felvétel azonban a harcok közepette készült, előttünk milicisták puskájukat kezükben tartva ugornak át az árok bal oldaláról a jobbra. A milicisták- tehát polgárőrök, civil „katonák”- ruházata egyszerű és nem egységes, egyenruhának nem nevezhető öltözéket viselnek. Hosszú nadrágot látunk rajuk; van, akin rövid és van, akin hosszú ujjú inggel. Fejükön kis csákószerű sapka. Ami viszont izgalmassá teszi a képet, az a benne rejlő dinamika. A képen látható hat alak ugyanis az ugrás különböző fázisaiban látható. Van, aki még csak lendületet vesz az ugrás előtt, az előtte állók már lendítik lábukat és lendületet vesznek. A következő alak már az árok túlsó partján ér talajt. Kinyújtott lábai már fogást találtak a földön, a puskát tartó keze még azonban felhúzva, mintegy fáziskésésben mutatja az ugrás közbeni lendületet. A kép jobb szélén lévő alak pedig már térdeit kissé behajlítva, az ugrás energiáit levezetve fejezi be a mozdulatot, egy pillanat múlva talán már tovább is lép az ugrásból. Bár a fotó beállítottnak és megszerkesztettnek tűnik, mégse gondoljuk azt, hogy a harc hevében Capa instrukcióinak megfelelően készült. Ettől volt zseniális Robert Capa, ugyanis villámgyorsan pörgő események közepette is képes volt felismerni a fotótémát és szinte gondolkodás nélkül rátalálni a megfelelő beállításra.

Pár szó a művészről:

Friedman Endreként született 1913-ban Budapesten egy középosztálybeli zsidó családban. Az 1920-as években csatlakozik a Kassák-féle Munkakörhöz, többek között baloldali kapcsolatai miatt is el kellett hagynia az országot. Ekkor kezdte meg utazását, mely egész életében tartott. Berlinben újságírást tanult, itt sajátította el a fotózás és az ügynökségi munka alapjait. A náci hatalomra kerülés után származása miatt nem volt maradása, Párizsba költözött. 1936-ban vette fel a saját nevénél jobban csengő Robert Capa nevet. Ekkor kezdődik el haditudósítói karrierje is. Rövid élete során öt csatatéren fotózott (a spanyol polgárháborúban, a japánok kínai inváziójakor, a második világháború európai hadszínterein, az első arab-izraeli háborúban és Indokínában). Végül veszélyes munkája okozta halálát is: 1954-ben a LIFE magazin felkéri az éppen Japánban dolgozó fotóst, hogy készítsen pár képet Indokínában. Május 25-én délután 15 óra előtt 5 perccel letér a katonák által ellenőrzött útról és felkapaszkodott egy kis dombra, hogy látképet készíthessen a környékről. Taposóaknára lépett, amely felrobbanva azonnal megölte.

Robert Capa utazásairól nemcsak fotók maradtak fenn. Kissé elmosódva címmel jelent meg önvallomása életének fontosabb eseményeiről és főként a második világháború harcairól, John Steinbeckkel megírt Orosz naplóban a Szovjetunióban tett utazásukról számolnak be, Irwin Shaw-val írt Izraeli riportok című könyvükben 1949-es utazásukról számolnak be. Mindegyik könyv tanulságos olvasmány, egy nem mindennapi ember utazásait mutatja be, csak ajánlani tudom őket!

Somogyi-Rohonczy Zsófia

02 Loyalist militiamen jumping over a gully, Córdoba front, Spain © Robert Capa © International Center of Photography/Magnum Photos

Herbert Anikó: Pando

Kedves Olvasó! 

Ma az egyik kedvenc művészem egyik alkotását hoztam el. Herbert Anikó elképesztően finom és elegáns alkotások sorával büszkélkedhet, a papír szinte újjászületik kezei alatt. Ma egy többféle művészeti ágakat ötvöző művét ismerheted meg.

Az Erdő, amiben járok II Pando, egy rezgőnyár lélegzete című alkotás egy izgalmas természeti képződményből ötletéből jött létre. Az Amerikai Egyesült Államokban, pontosabban Utah államban található Pando ugyanis, a mai napig a legnagyobb és legöregebb koloniális szervezet, a közös gyökérzettel összekapcsolt fák száz éve élnek együtt. Éppen ez a gondolat hatja át Anikó munkáját is. Mindannyian egy egész részei vagyunk, akarva és akaratlanul kapcsolódunk a másikhoz, tetteink és gondolataink hatással vannak a másikra. Az alkotás mottója tehát, az Egy hat az Egészre, és az Egész hat az Egyre. A Pando egy igazi összművészeti alkotás, ahol a zene és a képzőművészet egymást erősítve, kiegészítve hozzák létre a tökéletes egységet.

Az installáció előterében két nagyméretű papírmaséból készült fehér sziklatömb látható. Csalóka érzet ez, hiszen a súlyos kőtömbök valójában pille könnyűek. Ahogy létezésünk, életünk is valójában könnyen áramló és felemelő lehet. Minden csak viszonyítás kérdése. Ezek a sziklatömbök kissé távol is tartanak minket a mű hátterében található közel másfél méter szélességű, falra szerelt dobozban papírból csavart fácskákat találunk. Az alapanyag érdekessége, hogy Anikó Pintér Béla tánctársulatának egy darabjához készült plakátok egy részét vékony csíkokra tépkedte és ezeket vékony hengerré csavarva születtek meg az ágak. A plakát nagyobb darabjait kúpos alakúra felcsavarva alakította ki a fák törzseit, majd az elemeket összeragasztva kis kétágú fácskák jöttek létre. Magasságuk nem nagyobb 20 centiméternél. Ezek a csavarások, tépegetések szinte meditatív révületbe tudják ringatni az embert. A fák hátterében egy fekete-fehér videó fut, mely tökéletesen kiegészíti, hangsúlyozza az egész mű központi motívumát. Az ember a természet többi élőlényével egy egység része.

A videót, amelyhez Váczi Eszter és Gátos István szerezte gyönyörű dal társul, itt találjátok:
https://www.youtube.com/watch?v=UYUjqRlQL88

A videó képkockái:

Elsőként a mozifilmeket idéző visszaszámlálást láthatunk nyolctól, majd a közel négy perces videón a képkockák és jelenetek lazán kapcsolódnak egymáshoz. Egy férfi kezét látjuk, ahogy vezetés közben kormányon tartja kezét. Egy kis patak kövein fennakad egy falevél az áramló vízben. Az úton áthaladó egy világos cirmos macska mozdulatában megmerevedve meredten tekint ránk. Ellenfényben, nekünk háttal ülve egy férfi, mellette csuhában egy pap, rózsafüzér és kereszt himbálódzik mellette. Többsávos úton város felé száguldó autók képét egy városi futóverseny futóinak lábát rögzítő képsorozat követi, ahogy tőlünk távolodva futnak a messzi cél felé. Modern nagyváros madártávlatból, ahogy felhőkarcolói hasonló a következő képsor búzamezőjének mintázatához. A búzakalászokon végigszántó kéz mozdulatát a következő képkockákra fehér kendőt lengető kezei rímelnek. Majd egy nagyváros fákkal szegélyezett többsávos útján lassan döcögő autókról készült felvételt, egy régi írógép képe követ, ahogy egymás után nyomtatja a betűket a lapra. Sötétbarna női szem pislogása és egy macska szűk pupillájú szeme egészíti ki egymást. Egy tó közepéből kimeredő cölöpökön pihenő madarak meghitt nyugalma, majd Anikó, ahogy a Duna parton meleg kabátjába burkolózva pillant fel ránk a rakpart kövein ácsorogva. Egy gyufa meggyújtásának lassított képe és egy pár csizmás női láb, ahogy mókásan kalimpál. A csillagos égbolt és a margitszigeti szökőkút partján éjszaka beszélgető fiú és lány képe. Fák között sétáló alak, ahogy alakját megvilágítja a fák lombja között bekacsintó nap, egy szép levél tökéletes erezete, vagy épp egy öreg fa törzsének erezete. Madártávlatból egy erdő felett repülünk el, majd egy nagyváros óriási toronyházai felett. A kép nagyon hasonló, nem hiába használjuk a kifejezést, hogy nagyvárosi dzsungel. Mind-mind olyan kép, mely a világ apró csodáira, a természeti és emberi környezet hasonlóságaira és meghit tökéletlen tökéletességükre hívja fel a figyelmet. A világ és a mi egységünk a természettel viszont múlandó és sérülékeny. Ezt juttatja eszünkbe a képkockák között felvillanó gombszerű füstfelhőt generáló bomba is.

Pár információ a művészről: Herbert Anikó, művésznevén, Hanikó vizuális művész. Annyira változatos anyagokkal és technikával dolgozik, nem ritkán más társművészetek bevonásával, hogy ez a tág kategória számára talán a leginkább találó. Ha mégis egy anyagot kellene hozzá kapcsolnom, akkor az a papír lenne. Akvarelljei érzékenyek, könnyedek, a japán hagyományok modern újraértelmezésének remek példái. Tanulmányait az egri Eszterházy Károly Főiskolán végezte, azóta is folyamatosan képzi magát külföldi rezidencia programokon. Most, ahogy ezeket a sorokat olvasod, épp Litvániában vesz részt egy képzésen.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Erdő, amiben járok II Pando, Egy rezgőnyár lélekzete. 2015-2016.

Koós Gábor: Budapest sorozat

Kedves Olvasó! 

Ma egy izgalmas technikával, illetve a technika 21. századi megújításával készült művet hoztam neked. Koós Gábor Budapest napló sorozatából a tizenharmadik nyomatát választottam, amely a Ludwig Múzeum gyűjteményének része.

Az installáció két alkotóelemből áll. Bal oldalon egy fa nyomódúcból és jobb oldalon a vele készült, fekete-fehér nyomatból. A két kép tükörképe egymásnak, egymás mellé került fel a falra. Izgalmas játék, hogy vajon felismerjük-e az ábrázolásból Budapest egyik ikonikus épületét. Ebben segítségünkre lehet íves homlokzata és a néhol kivehető tégla díszítés, a 19. század végét idéző ablakok és a kis toronyszerű képződmény. A felismerést nehezíti, hogy nem tűpontosan megrajzolt képről van szó, inkább foltokból, durván felvázolt elemekről van szó. Ez az elnagyolt kép a nyomódúc szokatlan kidolgozásából is adódik. A klasszikus fametszetek dúcai keményebb típusú fából készültek és éles, pontos, finom vonalakat véstek bele a művészek, így a róla készült lenyomat is rajzos és részletgazdag lett. Itt viszont teljesen hétköznapi, puha lécekből szögelte össze a művész a nyomódúcot. A belevájt formák is inkább felületi sérülések, szabálytalanok és megmunkálatlanok. Éppen ezért a róla nyomtatott kép is inkább álomszerű és ködös lesz, ahogy emlékeink is általában inkább ilyen elnagyoltak.

Most már biztos érdekel téged is, hogy melyik is ez a budapesti épület! Nos, az Andrássy úton sétálva az Oktogonon túl a Kodály köröndnél meg is találod. Sajnos tragikus állapotban, hiszen 2014 nyarán máig tisztázatlan körülmények között gyulladt ki az épített örökségünk egy fontos lakóépületének tetőszerkezete. A lángokat végül megfékezték, de az épület olyan nagy károkat szenvedett, hogy ki kellett költöztetni belőle az ott élő családokat. Nem véletlen tehát a művész anyaghasználata. A lécek a tetőszerkezetet idézik eszünkbe, míg a használt fekete szín a tragikus tüzet, a tetőszerkezet égését idézi fel bennünk. A képen még sértetlen állapotban látható az épület.

Külön érdekessége a nyomatnak, hogy a nyomódúc és a róla készült nyomat együtt alkotják a műtárgyat, tehát mindig együtt is kell kiállítani őket. Ebből következik, hogy a nyomódúcról nem készülhet másik nyomat, bár a technika megengedné, sőt ez a lényege. Ebből következik, hogy a dúc és a nyomat egyenragú, ugyanolyan értéket képviselő alkotás. Nincs alá- és fölérendeltségi viszony és nem létezik a műtárgy és a létrehozására megalkotott eszköz.

Rövid összefoglaló a technikáról: A fametszet technika történeti gyökerei messze visznek minket vissza, egészen Japánig, a legrégebbi ismert egy 891-ben készült Jizo-kép. Európai használata a 15. század után jellemző. A fametszet maga egy sokszorosító grafikai eljárás, méghozzá magasnyomású eljárás. Ez azt jelenti, hogy a művész egy csiszolt falapra rajzolja fel a kívánt mintákat és vonalakat, majd ezeket vésővel vagy késsel kivágja, kimetszi. A következő lépéseben egy festékhengerrel felviszi a festéket a dúc felületére. Ahol a művész metszést ejtett, oda nem kerül be a festék, így az később, amikor a dúcra papírt helyeznek és átpréselik, fehér marad, míg ahol festék érte, ott színes felület alakul ki. Értelemszerűen, ha több színű nyomtatot szeretnénk készíteni, akkor színenként újabb és újabb dúcot kell létrehoznunk. Sokszorosító eljárásról van szó, tehát több nyomat is készül egy dúcról. Tehát, ha egy nyomaton 1/25 van, akkor összesen 25 nyomat készült és te a legelsőt tartod a kezedben. Ez a legértékesebb!

Néhány szó a művészről: Koós Gábor 2012-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakán, 2013–2016 között Derkovits ösztöndíjas volt. 2014-ben elnyerte a XXVI. Miskolci Grafikai Triennále Magyar Grafikáért Alapítvány díját, 2015-ben pedig diploma munkájáért átvehette Az év grafikája díjat.

Somogyi-Rohonczy Zsófia 

Westkunst-Ostkunst / Ludwig Múzeum 2017

Kolozsvári Tamás Kálvoltára Garambszentbenedekről

Kedves Olvasó! 

Ezúttal egy klasszikus festményt hoztam neked, egy olyan témával és ábrázolással, amely megkerülhetetlen a művészet történetében. Az esztergomi Keresztény Múzeum rendkívül gazdag anyagában található a Kolozsvári Tamásként ismert művész Kálvária-oltára Garambszentbenedekről.

A szárnyasoltár középképén Krisztus keresztre feszítését ábrázolja. Ennek az oltártípusnak mozgatható szárnyai voltak, melyek leginkább egy ablak vagy szekrény szárnyaira emlékeztetnek. Az oltár szárnyai az év jelentős részében zárva voltak, csak fontosabb ünnepekkor láthatták a hívők a középképet. Ennek az oltárnak nyolc táblaképe maradt fenn, mozgatható szárnyainak belső oldalát a Passió/Szenvedéstörténet négy jelenete, hétköznapi oldalát –tehát amit a hívek a legtöbbször láthattak- négy szent életéből vett csodák epizódjai díszítették.

A szárnyasoltár a 1427-ben készült, tehát a gótika festészeti és emberábrázolási stílusát követi. A középkor folyamán az olvasás csak kevesek kiváltsága volt, hihetetlen fegyver. Az átlagember nem is tudott olvasni vagy írni, az egyház viszont szerette volna minél szélesebb körben hirdetni a Biblia történeteit, így a művészetet hívta segítségül, a falképek és oltárképek közvetítették a Szentírás üzenetét.

A táblakép formája alul négyzetes, ám a tetején íves csúcsban végződik, a templomok gótikus ablakainak formáját idézi. A történet dúsan aranyozott háttér előtt bontakozik ki, a semleges háttér még nem tartalmaz utalást a történet helyére, a természet elemeit (fák, virágok) nem festette meg a művész. Az arany fény, mint a szent, égi szféra fénye ragyogja be a képet. Elképzelhetjük, hogy a 15. században, a kép keletkezésekor a gyertyákkal megvilágított templomban milyen különleges, földöntúli érzetet válthatott ki az arany háttér ragyogása a hívekben.

A kompozíció közepén a megfeszített Krisztus látható. Ábrázolása a szokásoknak megfelelő: a hosszú hajú, szakállas Jézust meggyötörten, töviskoszorúval a fején, ágyékkötővel jelenítette meg a festő. Testalkata vékony, nyúlánk. A kép bal és jobb oldalán katonák sorakoznak. Kezükben fegyverek, zászlók és címerek. A fejüket fedő sisakok a hátsó sorokban állókat teljesen elfedik, arcuk nem is látszik. Testüket a kép keletkezésének idejére jellemző vért és sisak fedi, ezzel is közelebb hozza a festő a kor nézőjéhez a történéseket. A katonák egyforma tömegéből pár alak kitűnik. A bal oldalon szakállas, elszánt tekintetű figura lándzsájával megsebesíti Jézus testét, alatta megjelenik egy másik figura is, aki torz és gonosz arcával egy lándzsán ecetbe mártott szivacsot tart a Megváltó szája elé, ezzel fokozva szenvedését. Előtte, a nézőhöz legközelebb rajzolódik ki a fájdalomtól összecsukló Száz Mária alakja, őt két oldalról támogatja Mária Magdolna és Evangelista Szent János. Az ő szent mivoltukat a fejük köré festett glória (aranyozott korong) jelképezi. Ruházatuk bő lepel, melynek redőzése érzékelteti az anyag lágy esését. Mária ruhája kék, mely rá jellemző szín, így a hívek, már ebből is felismerhették alakját. A nők fejét kendő fedi. Az alakok mozdulatai természetesek, de az arckifejezésük és vonásaik bár átadják az érzelmeiket, de inkább sablonosak, nincsenek egyéni jellemzőkkel ellátva. A bal oldali tömeget a sarokban egy méretében kisebb figura zárja le. Ruházata alapján előkelő, szájából egy stilizált papírszalagon, amit mondatszalagnak hívunk, szöveg folyik ki.

A középkorban bevett szokás volt, hogy a kép megrendelőjét (donátor) is ráfestették a képre, de méretével jelölték, hogy nem a szentekkel egyenrangú. Mindezekből sejthető, hogy itt is a kép megrendelőjének ábrázolásával van dolgunk. A kép jobb oldalán látható tömegből egy lovon ülő figura tűnik ki, a centurio szerepében, kezével a megfeszített Krisztusra mutat. Feje mellett mondatszalag látható latin felirattal. „Vere filius dei erat ista” (Valóban Isten fia volt ő) szól a felirat. Finoman kidolgozott páncélzata, vörös köpenye és fejfedője befolyásos szereplőre utal. Arca egyéni vonásokkal van felruházva, szakálla is könnyebbé teszi beazonosítását. A kutatók véleménye szerint ő Luxemburgi Zsigmond, a kép keletkezési idejében uralkodó király.

A garamszentbenedeki oltár megmaradt elemei felbecsülhetetlen kincsek. Kimagasló művészi értékével az internacionális gótika fontos alkotása. A stílusra jellemző vonása a figurák lágy mozdulatai, kecsessége és az eszményi, idealizált szépség megjelenítésére való törekvésében.

Fotó: Mudrák Attila © Keresztény Múzeum, Esztergom

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Frida Kahlo: A törött oszlop

Kedves Olvasó!

Ezúttal egy frissen nyíló kiállítást ajánlok neked. A Magyar Nemzeti Galériában 2018. július 7-én nyílik kiállítása a világhírű mexikói festőművésznőnek, Frida Kahlonak. A tárlaton szereplő 35 műalkotás közül, melyek egyenesen a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedoból érkeztek hozzánk, egy a művésznőre nagyon is jellemző festményt hoztam el neked.

Frida Kahlo valamennyi festménye életét, fájdalmait és boldogságát dolgozza fel. Tragédiákban nem volt hiány az életében. Egy fiatalkori buszbaleset következtében több hónapra ágyba került, ekkor kezdett el festeni. A baleset nem múlt el nyomtalanul, egész életében hordozta következményeit. Ez a fájdalom, testének sérülése mutatkozik meg A törött oszlop című képen.

A kisméretű festmény 39.8 x 30.5 cm, középpontjában maga a festőnő áll. Az aláírás mellett olvasható negyvennégyes szám arról árulkodik, hogy már érett nőként, 1944-ben, az akkor harminchét éves művész festette az önarcképet. Fridát felismerjük lágyan omló fekete hajáról és a védjegyévé vált, markáns összenőtt szemöldökéről. Fájdalommal teli szemével mereven tekint vissza a nézőre, szinte rabul ejti figyelmünket. Szeméből könnycseppek gurulnak végig arcán. A nő felsőteste meztelen, csak egy fehér pántokból álló, merevnek tűnő fűző tartja össze a sérült testet. A fűző alatt a nő teste feltárulkozik. Akárcsak a kiszáradt földben, egy repedés húzódik végig rajta függőlegesen. A repedésben egy darabokra tört görög kő oszlop látható, mely az asszony gerincoszlopa helyén helyezkedik el, a szerv sérülését szimbolizálja. A nő ágyékát finoman redőzött fehér lepel fedi. Az egész testet kisebb-nagyobb szegek borítják, melyek a testi és a lelki fájdalmat szimbolizálják, a baleset egyik következményeként ugyanis Frida Kahlonak sosem lehetet gyermeke.

A kép fájdalmas hangulatát tovább fokozza a háttér is. A fátyolosan kék ég alatt furcsa zöld terület látható, amelyet mintha kráterek osztanának fel. Az első pillantásra termékeny területen se fák, se virágok se állatok. Ezzel a kettősséggel tükrözi leginkább a festőnő sérült és meddő testét.

Pár szó a művészről: Frida Kahlo apai nagyszülei még Magyarországról költöztek Németországba, ahonnan a festő fényképész édesapja Mexikóvárosba költözött. Itt elvett egy spanyol-mesztic, tehát indián gyökerekkel rendelkező nőt. Az ősi mexikói kultúrához való vonzalmat a festőnő ruháiban, ékszereiben és tárgyaiban a művész élete végéig megtartotta.

A tragédiák korán beléptek Frida életébe. Hat évesen járványos gyermekbénulásban deformálódott el a lába, majd a kamaszkorában történt buszbalesetben súlyosan megsérült a gerince. Hónapokig gipszfűzőben feküdt, unaloműzőként kezdett el festeni. Baldachinos ágyának tetejére szerelt tükör segítségével festette első önarcképeit. Autodidakta festő volt, tehát saját magát képezve alakította ki jellegzetes stílusát. Balesete utána belevetette magát a mexikóvárosi kulturális életbe. Itt ismerte meg a nála több mint húsz évvel idősebb Diego Riverát, a mexikói művészet akkori ikonikus alakját. Szerelmük és későbbi házasságuk nem volt zökkenőmentes, szakítások és szeretők tarkították mindkét fél részéről. Nem hiába mondták rájuk, hogy a galamb és az elefánt szerelméről van szó. A finom és törékeny Frida szinte eltörpült a testes és harsány Diego mellett. Frida Kahlo művészete is ezt a finomságot, intimitást képviseli. A szimbólumokkal, utalásokkal, apró tárgyakkal megfestett képei azonban lélekig hatoló, őszinte vallomások.

A kiállítást a Frida Kahlo élete utolsó tíz évében vezetett naplója alapján összeállított hang- és képinstalláció zárja. Megtekinthető 2018. július 7. és november 4. között.

Kurátor: Lantos Adriána

Photo credit: Erik Meza/Javier Otaola © Banco de Mexico, Diego Rivera Frida Kahlo Museums Trust, Mexico, D.F. by SIAE 2018

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Stitched Panorama