Category: Audionarráció

Újabb pályázati sikerek a VGYKE-nél

   |   By  |  0 Comments

A VGYKE logója

Örömmel értesítünk mindenkit, hogy újabb pályázati támogatásokat nyert el egyesületünk, melyet a karantén idején írtak munkatársaink. Ez tevékenységünk rendkívül nagy elismerése, hiszen több olyan programot és szolgáltatást tudunk folytatni, melyet az elmúlt években indítottunk el és nagyon közkedveltek a tagok körében.

Continue reading...

Narráció 40

   |   By  |  0 Comments

Roy Lichtenstein: Vicki

Kedves Olvasó!

Ma egy ikonikus alkotás és alkotója kerül sorra. Roy Lichtenstein Vickijét hoztam el neked. Mr. Lichtenstein a pop art irányzatába tartozott, tehát hétköznapi, olcsó fogyasztási cikkeket használt fel munkáihoz és a fogyasztói társadalom kérdéseivel foglalkozott. Művészi formanyelvét a képregényektől kölcsönözte. A képregénynek igaz vannak rajongói, klasszikus műveket is feldolgoznak ilyen formában, de mégis inkább a könnyed szórakozás körébe soroljuk mintsem a magasművészet kategóriájába. Ezen változtatott Lichtenstein! Persze ne gondoljuk azt, hogy a művész asztala fölé görnyedve egyszerű képregények rajzolásával ért el világhírnevet. A műfaj vizuális elemeit felhasználva, de méretét jelentősen megnövelve, a történet folyamából egy-egy képkockát kiragadva dolgozta fel a képregényeket festményein, szobrain, grafikáin.

Vickivel élőben is találkozhatsz a Ludwig Múzeumban. A körülbelül egy méterszer egy méteres acéllemezre, zománcfestékkel festett kép szűk képkivágatban, tehát viszonylag közelről mutatja a jelenet szereplőit. Jobb oldalon egy férfit láthatunk hátulról. Fehér inggallérját, rövidre vágott haját, bal fülét, az ajtót tartó bal kezét látjuk hátulról. Vele szemben szőke félhosszú frizurával, tűzvörösre rúzsozott ajkait enyhén szétnyitva, merengő tekintettel áll egy fiatal nő. A férfi szavai a kép felső egy ötödében a képregényekre jellemző szóbuborékban olvashatók. „Vicki! I—I thouht I heard your voice!”, tehát „Vicki! Mintha a hangodat hallottam volna!” A vonalakat, vonásokat, kontúrokat a művész vastag fekete vonallal húzta meg, a haj, az ajak és a háttér mezőjét tiszta sárga és vörös színnel töltötte ki. Az arc, nyak és a férfi kezének bőrfelületét fehér alapon piros pöttyökkel töltötte ki. Ennek a pöttyözős eljárásnak a nyomdatechnikában van jelentősége. A hatvanas években a képregényeket ofszet nyomással nyomták (ha jól tudom, így van ez napjainkban is). Az eljárás során tiszta színeket használnak, így a test bőrszínének kikeverését úgymond a szemre bízzák. Elég távolról nézve ugyanis a fehér alapon a kis piros raszter pöttyök rózsaszínné alakulnak át. Normális esetben fel sem figyelünk a kis pontokra a pár centis képregénykockák esetében. A trükk csak így, jelentősen felnagyítva, egy méternél is nagyobb méretben tűnik elő.

Lichtenstein témaválasztásai már-már tipikusak. Előszeretettel ábrázol férfi és nő közötti helyzeteket, illetve a nők érzelmi megnyilvánulásait, problémáit, vágyait. Emiatt kordokumentumként is tekinthetünk Lichtenstein képeire, hiszen tökéletesen bemutatja az ötvenes, hatvanas évek nőideálját. A tökéletes nő, aki megállja a helyét anyaként, feleségként és háziasszonyként. A tökéletesség illuziója illetve inkább annak vágya mázként merevedik a kor nőire. Lichtenstein azonban érzelmeik megmutatásával bepillantást enged a társadalmi elvárásoknak megfelelni vágyó nők páncélszerű illúziója mögé.

Pár szó a művészről:

Lichtenstein ízig-vérig new york-i művész. Középosztálybeli zsidó családban látta meg a napvilágot 1923-ban, majd az Ohiói Képző- és Iparművészeti Főiskolán tanult, ahol később tanári állást is kapott. 1951-ben rendezett először önálló kiállítást New Yorkban, majd Clevelandben dolgozott ipari rajzolóként, rajztanárként, de reklámtanácsadással is foglalkozott.
A képregények világa egyik kisfiának köszönhetően tört be művészetébe, amikor apja elé tartva egy képregényt azt mondta: „Fogadjunk, hogy te nem tudsz ilyet!” Innentől kezdve Miki egér, Donald kacsa és Tapsi Hapsi is festményei hősei lettek. 1961-től pedig már csak kizárólag képregényekből és rágógumi-csomagolásokról ismert figurák és hirdetések szereplői jelentek meg képein. Alkotói tevékenységének utolsó felében már óriási köztéri szobrokat is alkotott, természetesen a rá jellemző képregényes stílusban.

Lichtenstein életében nem szűkölködött az elismerésekben. Keresett tanár volt és kiállított a Velencei Biennálén, az Oszakai Világkiállításon, a híres Guggenheim múzeumban is, sőt az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia is tagjává választotta.

Somogyi-Rohonczy Zsófia


ROY LICHTENSTEIN: VICKI (1964)
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum / Az aacheni Peter und Irene Ludwig Stiftung letétje
fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum

 

Lichtenstein, Roy Vicki (1964)

Narráció 39

   |   By  |  0 Comments

Karsai Dániel Unscarred / Strangelove című szobra

Karsai Dániel: Unscarred / Strangelo

A heti narráció témája Karsai Dániel Unscarred / Strangelove című szobra.
Kedves Olvasó,
ezúttal egy régi kedvencemet hoztam el neked. Karsai Dániellel és szobrával először 2016-ban találkoztam, amikor a Deák17 Galéria és a Ludwig Múzeum közös tapintható kiállításán készítettek általános és középiskolások tapintható reflexiókat kortárs műalkotásokra. Az „Unscarred”/„Strangelove” című mű is szerepelt a Hang/szobor/hang kiállításon. A pályázat érdekessége az volt, hogy a tapintható szobrot készítő gyerekek sem láthatták az eredeti művet, hanem csak a narrációja alapján dolgozhattak. Ha érdekel a narráció, kattints Ide!
A szobor vékony vaj illetve bézs színű, szabálytalan formájú és változó méretű szivacslapokból áll. A lapokat széles, kartondobozok lezárására is használatos átlátszó ragasztószalaggal fogta össze a művész, így alakítva ki az emberi alakot és mozdulatát. A szobor egy féltérdre ereszkedett, kissé előrehajló alakot ábrázol. Végtagjai csonkák, mindkét alsó lábszára illetve törzse mögé engedett bal alkarja hiányzik. Jobb karját arcához emeli, ökölbe szorított kezét talán orrához, szájához érinti. Teste elnagyolt, darabos, arca felismerhetetlen. Se orra, se szája, se szeme nincs kidolgozva, éppen csak sejtjük, hogy mi-hol helyezkedik el. Az elmosódott vonásokból a mi képzeletünk állítja össze az arcot. Épphogy érzékeljük, hogy egy emberről van szó. Ez a hulladékból, haszontalan, másodlagos felhasználású dolgokból épített szobor hihetetlen érzelmekkel van tele, bár arcvonásai nincsenek, mégis az ugrásra kész alakból csak úgy árad az agresszió. A figura jobb karjával és térdével nagyméretű vas ládán térdel, ez támasztja a figurát is. A háttérben a kiállítótér fehér fala látható. A fal előtt a földön fehér, habkartonból kivágott betűk hevernek. Olyan, mintha lepotyogtak volna a falról. A betűket összeolvasva kijön a Pantera szó. A szobor anyagválasztásával, nyersességével, erőteljes hangulatával tökéletesen visszaadja a zenekar zenéjét, a frontember viselkedését. Érdemes utánajárni a szobor háttértörténetének is!
Karsai Dániel szobra ugyanis az 1981-ben alapított és 2001-ben feloszlott híres metál zenei együttesnek, a Panterának énekesét, Phillip H. Anselmo-t ábrázolja. Az énekes többször is bocsánatkérésre szorult minimum félreérthető, de leginkább botrányosnak nevezhető viselkedése miatt. A hozzá köthető tragikus esemény 2004-ben történt, amikor a zenekar gitárosát, Dimebag Darrelltegy skizofrén rajongó a színpadon agyonlőtte. Az eset miatt többen az énekest okolták, mivel korábban becsmérlő megjegyzéseket tett a gitárosra, ami felbujtó hatással lehetett a labilis elkövetőre.
A szobor címében szereplő unscarred szó az énekes hasán található tetoválásra utal. Karsai Dániel saját megfogalmazása szerint
a sebezhetetlenséget kommunikáló gőgös attitűdöt, a sérült, csonkolt, roncsolódott, sérülékeny anyagból elkészült, vizuálisan erős szoborral próbáltam ellenpontozni, megkérdőjelezni.
A szintén a címben szereplő strangelove az énekes 2016 elején az elhunyt gitáros emlékére adott koncertjén történt esetet idézi fel, amikor az énekes a színpadon karlendítéssel és rasszista felkiáltással üdvözölte hatalmas rajongótáborát. (Dr. Strangelove Stanley Kubrick rendezte filmklasszikus címszereplője, aki szerepe szerint tudatalattija irányítása alatt időközönként „önkéntelenül” náci karlendítést hajt végre. Ezt a betegséget manapság Dr. Strangelove-szindrómának is nevezik.).
Néhány gondolat az alkotóról:
Karsai Dániel 2011-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. 2009-ben a milánói Accademia di Belle Arti di Brera festő és szobrász szakán tanult Erasmus ösztöndíjjal. 2014-2016 között Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjban részesült. Karsai Dániel festményeivel és objektjeivel a Molnár Ani Galériában találkozhattok (1088, Budapest, Bródy Sándor utca 36.) a Multitasking/ Osztott figyelem című csoportos kiállításon 2019. március 30-ig.
A fotóhoz tartozó információk: A képen Karsai Dániel szobra látható a Deák17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria 2016-os Hang/szobor/hang kiállításán.

Karsai Dániel Unscarred / Strangelove című szobra

Karsai Dániel Unscarred / Strangelove című szobra

Fotó: Beszédes Noémi
Somogyi-Rohonczy Zsófia

 

Narráció 38

   |   By  |  0 Comments

A rózsaszín felhő

Paul Signac: Velence, A rózsaszín felhő

Kedves Olvasó,
a bécsi Albertinában sétálni kicsit olyan, mintha egy művészettörténeti könyvbe csöppentünk volna. Az előző héten Marc Chagall álomszerű képét mutattam be neked. Ezen a héten jöjjön hát ismét egy klasszikusnak számító mű, a pointillizmus egyik vezéralakjának alkotása. Paul Signac francia festőnek 1909-ben, az olaszországi Velencében készült képét szeretném megismertetni veled.
Ahhoz, hogy igazán érezhessük és értékelhessük ezt a képet, első lépésként a pointillizmussal és annak látványával kell megbarátkoznunk. Az impresszionizmus térnyerése után kialakuló irányzat elmélete szerint a formákat, alakokat elegendő színes pöttyökkel megfesteni, a szem a megfelelő távolságból összeállítja a színes pöttyöket és foltokat, sőt még össze is keveri azokat. Ez alapján, ha megfelelő távolságból nézünk sárga és kék pöttyöket, akkor zöldnek fogjuk látni azokat. A pointillista festők tehát nem a palettán keverték ki a színeket, hanem a néző szemében, az optikai színkeverés jelenségét kihasználva. Így akár tiszta színekkel is meg lehet festeni egy képet. Igaz, hogy az ábrázolás nem lesz teljesen valósághű, de a látvány egész biztosan különleges élményt okoz. A foltokra és apró ecsetvonásokra bontott világ szinte vibrál, a kép színei világosak, pasztell színűek, néha kissé sápadtak lesznek.
Signac Velence, A rózsaszín felhő című festményén az olasz város egyik lagúnáján ringatózó vitorlás hajókat láthatjuk, mögöttük pedig a cölöpökre épített város házai tűnnek fel. Az előtér hajói a szivárvány színeiben pompáznak: a kék, a zöld, lila, piros és rózsaszín világos és sötét változataival megfestett pöttyök teszik kézzelfoghatóvá a hajókat. A vitorlák dagadnak a szélben és az árboc tetején zászlók lengedeznek. A baloldali nagyobb hajó méltóságteljesen halad a lagúna vizén, míg a kép jobb oldalán sorakozó társainak vitorlái félárbocra vannak eresztve, talán már a kikötőben várakoznak. A legizgalmasabb jelenség a képen a víz és annak hullámzása. Az apró színfoltok szinte megtáncoltatják a vízfelszínt, kifejezetten érzékletesen idézik fel bennünk az apró hullámokat, amiket a víztükrön egy-egy hajó megjelenése és tovahaladása vált ki a vízfelületen. A fagyos méregzöldet, a tiszta sötét és világoskékeket a ragyogó fehér foltok táncoltatják meg a felületen. Az előtér hajója mintha árnyékban haladna tova, míg a háttér épületei a déli napsütés erős sugarában sütkéreznek. A város épületei a rózsaszín, a barna, a lila és a fehér színeiben ragyogó foltokból állnak össze, kissé elmosódva a távolságtól és a vakító napsütéstől. Két épület van csak, amely felismerhető és ezáltal beazonosíthatóvá válik Velence. A két hajó közötti kis résen ugyanis a Szent Márk katedrális félgömb alakú kupolája és az előtte lévő téren álló harangtorony fehér és vörös építménye látható. Az ég kékjén fehér és rózsaszín pettyekkel megfestett, vattacukorra emlékeztető felhők úsznak. A leírtakból kitűnik, hogy a festő színpompás palettával dolgozik, amely sokszor elrugaszkodik a valóságtól. Ki látott például már zöld, rózsaszín és lila színű vitorlást! A merész színek ellenére mégis a valóságot tudta visszaadni a festő. Pontosabban a valóság érzetét. Hiszen valóban vannak pillanatok, amikor a ragyogó déli napsütés megtréfálja a szemünket és józan észnek ellentmondó látványt generál.
Pár gondolat a művészről:
Paul Signac barátjával, Georges Seurat-val találta ki a divizionizmusnak nevezett irányzatot, amelynek lényege az volt, hogy az optikai színkeverés elve alapján csak a három alapszínből (sárga, piros, kék) felvitt pöttyök segítségével festették meg képeiket. Ezt fejlesztették tovább a pointillizmus nevezetű irányzattá. Signac 1863-ban Párizsban jómódú kereskedőcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot. Először építésznek készült, majd később a festészet felé fordult az érdeklődése. 1884-ben találkozik az impresszionista Claude Monet-val és Seurat-val, ezek után kezdi elhagyni az ecsetvonások használatát és foltokkal kezd dolgozni. Képein jellemzően vízpartok szerepelnek. Nyaranta messze elhagyta a várost és útjairól színpompás akvarell, vízfesték vázlatokkal tért haza, amelyekről műtermében készítette el pointillista festményeit. Szakmai berkekben is elismert volt, majdnem harminc évig volt elnöke a Független Művészek Társaságának. Mindig bátorította és támogatta a feltörekvő fiatal művészeket.

A rózsaszín felhő

A rózsaszín felhő

A műalkotás adatai:
Paul Signac: Velence, A rózsaszín felhő (1909), Albertina, Bécs
Somogyi-Rohonczy Zsófia

Narráció 36

   |   By  |  0 Comments

A nagy cirkusz

Marc Chagall: A nagy cirkusz

Kedves Olvasó,
ma egy igazán meseszerű festményt szeretnék bemutatni neked. Marc Chagall 1970-es A nagy cirkusz című munkájáról van szó. Chagall nem sorolható be a 20. század egyetlen irányzatába se, de emlékképeket feldolgozó, meseszerű, játékos képei nagy hatással voltak az expresszionistákra és a szürrealistákra. A nagy cirkusz remek példája gyerekrajzokra emlékeztető, de élénk színeivel szemet gyönyörködtető, játékos jeleneteket felsorakoztató életművének. Ahogy Chagall legtöbb festménye, így ez a kép is egy gyermekkori emlékének elemeiből épül fel. Az emlékfoszlányokat újra rendezve, egy új történetet alkotott meg a festő.
A kép előterét a cirkusz pódiuma foglalja el, az alakok közelsége miatt a nézőnek az az érzése, hogy ő is a pódiumon áll. Bal oldalon egy kék, sárga, piros és zöld csíkos ruhában álló bohóc látható. Fején vörös kecskemaszk, amelyen szarvak ékeskednek. Az alak lábát behajlítva kissé balra dől, elhúzódik a többi alaktól, de maszkos fejét társai felé, a kép jobb oldala felé fordítja. Jobb kezével nagyméretű maszkját próbálja fenntartani, bal kezével mintha derekát ölelné át. A pódium jobb oldalán állnak a társulat további tagjai: a piros pöttyös kakas és egy hegedűn játszó bohóc, akinek természetellenesen kicsavarodik a teste. Alsóteste jobb felé fordulva, kifelé indul a képből, míg felsőteste és arca ezzel ellentétesen a kecske maszkos bohóc felé fordul. Háta mögött karjait széttárva fiatal nő látható, melle előtt óriási virágcsokor. A nőtől balra, a kép tengelyén ismét egy bohócsipkás, kék ruhába öltözött alakot láthatunk, aki széttárt karjaival szinte szárnyal a nézőtér felett. Mozdulata meghatározhatatlan. Éppen szaltót ugrik vagy elrepülni készül? A kép bal felső sarkát a nézőközönség foglalja el. A fekete vázlatos vonalakkal megrajzolt férfi és női alakokat szinte csak arcok jelölik, amelyekhez itt-ott kezek társulnak. A nézőközönség felett a kép legmeghökkentőbb eleme repül. Egy oldalára fektetett nagybőgő, amelynek nyaka egy emberi fejben végződik. A kép jobb alsó sarkában az orosz falusi házakra emlékeztető faház rajza tűnik fel, talán Chagall szülőfalujára utal. A művész az alakokat finom, ceruzarajzra hasonlító fekete vonalakkal festette meg, a színek a körvonalakat szinte figyelmen kívül hagyva töltik ki a teret. Néhol átlépik a kontúrokat, néhol csak egy-két folttal, de a körvonalat nem kitöltve érzékeltetik a testeket, formákat, tereket. Az alakok testhelyzetei sokszor kicsavartak, természetellenesek. A teret nem érzékeltetik árnyékok, a színek egységesek, nincs színátmenet sem a képen. A gyermekrajzra emlékeztető stílus, a szabálytalan és esetlegesnek tűnő színfoltok, a természetellenes alakok ellenére mégsem lesz kaotikus, rendezetlen és átgondolatlan a kép. A jelenetet elnézve az érdeklődés mellett nyugalmat, boldogságot érezhetünk. Szinte hallhatjuk a közönség zsivaját és kacaját, a cirkuszi zenészek csinnadrattáját és érzékelhetjük a közönség visszafojtott lélegzetét és feszült csendjét egy-egy mutatványra várva. A nagy cirkusz tehát Marc Chagallra nagyon is jellemző alkotás. Szertelensége, álomszerűsége, sokszor a bizarrba hajló játékos jelenetei a gyermekkorunk naiv és rácsodálkozásokkal teli napjait idézhetik fel bennünk.
Néhány gondolat a művészről:
Marc Chagall az Orosz Birodalomban született egy Vityebszk nevű kis faluban, egy kilencgyermekes ortodox zsidó családban nőtt fel. Apja heringkereskedő, anyja eladó volt. Először egy helyi festőművésznél kezdett el festeni, majd Szentpéterváron folytatta tanulmányait. 1910-ig Szentpétervárott élt, de többször hazalátogatott, egy ilyen alkalommal ismerte meg későbbi feleségét, Bella Rosenfeldet, a helybéli ékszerkereskedő lányát. Egy ösztöndíj segítségével 1910 és 1914 között Párizsban tanulhatott, a Montparnasse-n élt, ahol barátságot kötött a költő Guillaume Apollinaire-rel, Ferdinand Léger és Robert Delaunay kubista festőkkel. 1914-ben visszatért Oroszországba, de hazáját 1923-ban végleg elhagyta és Párizsban telepedett le családjával. 1937-ben megkapta a francia állampolgárságot. A német megszállás elől neki is menekülnie kellett, Spanyolországon és Portugálián át Amerikába menekült. 1941 és 1947 között New Yorkban élt. 1944-ben meghalt szeretett felesége, aki igazi múzsája volt. 1946-ban visszatért Európába és Franciaországban telepedett le, itt élt 1985. március 28-án bekövetkezett haláláig.

A nagy cirkusz

A nagy cirkusz

kép/mű adatai: Marc Chagall: A nagy cirkusz (1970), Albertina, Bécs
Somogyi-Rohonczy Zsófia

 

Narráció 35

   |   By  |  0 Comments

Gustav Klimt: Halál és élet

Kedves Olvasó,

 

ezúttal a bécsi szecesszió meghatározó alakjának egyik ikonikus munkájával szeretnélek megismertetni. Ez Gustav Klimttől a Halál és élet. A viszonylag nagyméretű, ember nagyságnál is kicsivel nagyobb (178×198 cm) olajfestmény a bécsi Leopold Múzeum hófehér tereiben lenyűgöző, de egyben kissé nyomasztó és elgondolkoztató hatást is kivált a nézőjéből.

 

A festmény alapjául feketés-szürkés, kissé maszatos-ködös háttér szolgál. Ez előtt, a kép bal oldalát uralja a kép teljes magasságában a Halál csontváza. A koponya testét különleges drapéria alkotja, mintha kék, zöld, lila és fekete négyzetek alkotta mintás anyag alkotta lepelbe lenne becsavarva. A színes négyzeteken és téglalapokon különböző méretű és formájú fehér keretes fekete keresztek láthatók. A kissé görnyesztett vállú Halál egy göcsörtös fa bunkót tart csontos kezei között. Mozdulata azt sugallja, mintha csak a megfelelő alkalomra várna, hogy lecsapjon a kép jobb oldalát elfoglaló életerős, az életet jelképező alakokra. Ezeket a figurákat is különböző geometriai alakzatokkal díszített anyag veszi körül. Olyan, mintha valami színes négyzetek, háromszögek, pöttyök és virágminták alkotta folyó lenne. Ebben a színpompás anyagzuhatagban alul egy fehér bőrű, vöröses barna hajú nőt ölel át védelmezőn egy barnább bőrű, fekete hajú, izmos férfi. A két alak karjai összekulcsolódnak, a nő a férfi karjára borul, a férfi a nő hátára hajtja fejét. Egyik alak arca sem látszik, de mozdulatukból intimitás érződik. Felettük mintegy álomba szenderülve öleli magához gyermekét egy tökéletes szépségű, fehér bőrű, fekete hajú anya. Körülötte fiatal lányok lebegnek. Van, aki szintén álomba szenderülve lebeg, míg más kezét védelmezően maga elé húzza, de csábos tekintetével megigézni igyekszik a nézőt. Az egymásba gabalyodó emberalakok az élet határtalan áramlását szimbolizálják, melyre folyamatosan lesben áll a halál, hogy egy hirtelen mozdulattal véget vessen annak.

 

A kép egyik jellegzetességéről már volt szó, ezek a halál ruháját és az élet folyamát alkotó textilanyagokat imitáló felületek, melyeket dekoratív elemek, geometrikus formák alkotnak. Ezek a felületek síkhatásúak, csak a formák szabálytalan foltjai adnak neki mozgalmasságot. A színpompás négyzetek, háromszögek, pöttyök a szecesszió kedvelt mintái és motívumai közé tartoznak, melyeket textileket, könyvek illusztráción, kávécsészéken is előszeretettel használtak. A másik érdekesség az alakok bőrének megfestése, mely igazi botrányt keltett a korabeli közönség körében. A nők fehér bőre ugyanis fehér, világos rózsaszín és kékes foltokban pompázik, ez sokakat mintegy hullafoltokra emlékeztettek a szép fiatal női testeken. Ettől az alakok kissé álomszerűvé válnak.

 

Pár gondolat az alkotóról:

Gustave Klimt 1862-ben egy Bécs környéki faluban született. Már 14 évesen elkezdte tanulmányait az Osztrák Császári és Királyi Iparművészeti Iskolában, ahol az emberalakok rajzolásán túl a különböző tárgyakat díszítő elemek rajzolásában és tervezésében is nagy gyakorlatot szerzett, mely a későbbi munkáin is karakteresen megjelenik. 1897-ben néhány társával megalapítja az Osztrák Szecessziós Képzőművészek Egyesületét. Az új stílust, a szecessziót nem fogadta el azonnal a közönség, így Klimt karrierjét innentől kezdve botrányok kísérik (például visszavont megbízások), de számos elismerés is kíséri munkásságát: az 1906-ban megalakult az Osztrák Képzőművész Szövetség, 1912-ben elnökének választja, 1910-ben részt vett a Velencei Biennálén. A fent leírt Halál és élet című műve 1911-ben a római Nemzetközi Művészeti Kiállításon első díjat nyert. A Bécsi Képzőművészeti Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta. 1918. február 6-án hunyt el agyvérzésben.

 

Somogyi-Rohonczy Zsófia

 

Gustav Klimt: Halál és élet (befejezve 1916-ban), Leopold Museum kiállításán

 

Narráció 34

   |   By  |  0 Comments

Kacziány Aladár: Szimfónia

 

Kedves Olvasó,

 

múlt héten a Műcsarnok épületét írtam le neked, ezen a héten az épületben látható Rejtett történetek című kiállításon látható egyik festményt szeretném bemutatni neked.

Kacziány Aladár Szimfónia című festménye 1918-ban készült. A századforduló stílusjegyeit és emberábrázolását tükrözi, az alakok és a természeti táj éppen ezért anatómiailag és botanikailag is tökéletesen vannak megfestve, az emberek és növények élethűek. A kép lírai hangulata mellett fontos jellemzője, hogy az alakok finomak, elegánsak és törékenyek. Mintha egy álomvilágban járnánk. A kép színvilágát a sárga, a barna, a zöld uralja. A háttérben szomorú füzek ágai borulnak az alattuk elterülő tó víztükrére. A háttérben kivehető a tó sötét vízfelszíne, amit mintha éjszaka látnánk, ugyanis a tó kékje inkább feketének tűnik. A vízfelszínre boruló ágak melankolikus, borongós hangulatot árasztanak. A tó partját virágok borítják. A kép merengő hangulatát erősíti a kép bal szélén látható fehér kő oszlop. Stílusa az antik oszlopokat idézi, a közel embermagasságú oszlop tetején kőből faragott, kisgyermeket idéző kuporgó angyalka szobra látható. Az oszlopnak dőlve látható a jelenet egyik szereplője, egy 13-14 évesnek tűnő fiatal fiú. Ruhát nem visel, ezért megfigyelhető nyúlánk teste, hosszú és szálkás izomzatú végtagjai. Kissé görnyedt hátát az oszlopnak veti, lábai maga előtt kinyújtva. Ölében íves formájú, kisméretű fehér hárfa. A fiú maga elé meredve játszik hangszerén, figyelmét teljes mértékben a zenének szenteli. Észre sem veszi az előtte álló két fiatal nőt. A kép jobb szélén, nekünk háttal álló két női alak szintén meztelen. Testükből, formáik kerekdedségéből arra következtethetünk, hogy a fiúnál idősebb, de nem idős asszonyokról van szó. Az egyik nő hosszú barna haja csípőjéig ér, kétfelé választva valószínűleg eltakarja melleit. A másik nő bal kezével védelmezőn átkarolja nő társát. Ennek az alaknak már elegáns, az antik időket idéző kontyban, arany színű pántokkal van felfogva a haja. Egyik nő arcát se látjuk, de fejük tartásából, mozdulataikból az sugárzik, hogy teljesen elbűvölte őket a fiú zenéje. A kép sárgás, zöldes színei a három alakon is visszatérnek. Bőrük szinte természetellenesen zöldes színű, mintha egy bronz szobor patinásodó felszínét néznénk. Ez a szokatlan bőrszín is hozzájárul ahhoz, hogy az alakok meztelensége ellenére egy cseppnyi erotikát sem érzünk a képben. Az alakok ruhátlansága inkább az Édenkertben Ádám és Éva Bűnbeesése előtti ártatlanságot idézi. Amikor testüket a maga szépségében és természetességével, vágytól mentesen tudta az első emberpár csodálni. Ennek az ártatlanságnak rejtett szimbóluma a fiú háta mögött látható oszlop lábánál feltűnő fehér liliomok is. A liliom a virágszimbolikában a tisztaság, a szüzesség, a szerénység jelképe a római kortól kezdve, sőt a húsvéti liliom hagyományosan Szűz Mária jelképe. A festmény nem véletlenül kapott helyet a kiállításon, ugyanis a test ápolása, csodálata, a természettel való szoros kapcsolat kialakítása fontos részét képezte a kiállítás témáját idéző életreform mozgalmaknak is. Ezen időszakban, a mozgalmak keretén belül jött divatba a napfürdőzés, a természetben végzett testmozgás, a szabad tánc és a nudizmus is. Az embernek a természet harmóniájához, békéjéhez való visszavágyódását szimbolizálja a festmény.

 

Pár gondolat a művészről:

Művészeti tanulmányait a budapesti Iparművészeti Főiskolán és a római Angol Művészakadémián végezte. 1933-46 között a budapesti Iparművészeti Iskola tanára volt. 1912-től állított ki folyamatosan a Műcsarnokban. Az 1924-ben alakult Spirituális Művészek Szövetségének tagja. A társulat Nemzeti Szalonban, majd Új Szalonban rendezett bemutatóin rendszeresen szerepeltek munkái. Alkotásai megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galériában és a pécsi Modern Képtárban is.

A Rejtett történetek I az életreform mozgalmak és a művészetek című kiállítás 2019. január 20-ig tekinthető meg a Műcsarnokban. (1146 Budapest, Dózsa György út 37., Hősök tere, nyitva tartás: kedd-vasárnap 10.00-17.45,csütörtök 12.00-19.45,hétfőn zárva)

 

Somogyi-Rohonczy Zsófia

 

A kép adatai: Kacziány Aladár: Szimfónia 1918.

Szépművészeti Múzeum -Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2018

 

 

Narráció 33

   |   By  |  0 Comments

Jasper Johns: Céltábla

Kedves Olvasó,

 

előző héten Bécsben a mumokban (Museum Moderner Kunst Stiftunk Ludwig Wien) jártam, ahol nagyon megörültem, hogy élőben láthatom az egyik kedvenc amerikai művészem egyik munkáját. Így ebben a mai narrációban ezt az alkotást szeretném bemutatni neked. Ez pedig Jasper Johns 1967 és 1969 között készült Target, azaz Céltábla című munkája.

Maga a műalkotás első pillantásra végtelenül egyszerűnek tűnik. A négyzet formájú, méregzöld alapon egy narancssárga és meleg, kissé pirosas lila sávokból kialakított céltábla látható. A legkülső sáv a pirosas narancs, ezt követi egy lila, ismét egy narancs, még egy lila és végül a narancs központ. Mértanilag pontosan megszerkesztett forma, tiszta és árnyalatoktól mentes színek alkotják a képet. Közelebb lépve izgalmas részleteket fedezhetünk fel Azt is gondolhatnánk, hogy erre aztán kár volt a festéket pazarolni, illetve hogy semmilyen hatással nem lehet a nézőre ez a kép. Ha viszont szembe állsz ezzel a céltáblával, szó szerint hipnotizálni fog! Az egyszerű formák és színek rám legalábbis nyugtató hatással voltak, az egymásba süppedő körök pedig szinte meditatív állapotba tudják hozni a nézőjüket. A precíznek tűnő, kimért és távolságtartó kép azonban közelről megnézve igazi kis érdekességeket rejt. Közelebb lépve felfedezhetjük azt is, hogy a kép alapját egyszerű fekete-fehér újságok alkotják. A felhordott festék nem fedi el teljes mértékben az újságfecniket, néhol még a betűk is kivehetők. Az újságok használata egy céltáblában különleges plusz üzenetet hordoz. Ismerős lehet az a kifejezés, hogy a sajtó céltáblájára tűzte. A pop art művészek, akiknek előfutárának tekintik sokszor Johnst is, előszeretettel használták a magazinok és újságok fotóit, ezzel a tömegkultúra hatására hívva fel a figyelmet. A Céltábla tehát a 20. század média utalta világának kritikája is.

 

Pár gondolat a művészről:

Jasper Johns a „dél” szülöttje, Georgiaban látta meg a napvilágot 1930-ban. Ifjúságát Dél-Carolinában töltötte, majd New Yorkba ment, ahol barátságot kötött Robert Rauschenberggel, John Cage-el, Merce Cuninghammel. Ezek a művészek mindannyian a 20. századi amerikai művészet ikonikus alakjaivá váltak. 1954-ben az amerikai zászlót választotta festményeinek témájává, majd a későbbiekben feltűntek művein egyéb kétdimenziós tárgyak is. A zászlók mellett festett céltáblákat, számsorozatokat, betűket. Mindezeket hihetetlen precizitással alkotta meg. No, de miért is fest valaki hétköznapi tárgyakat? Célja az volt, hogy képei ne az ábrázolt tárgy reprodukciói és valósághű képmásai legyenek, hanem maguk a tárgyak jelenjenek meg a képein. Johns alkotásaival a korszakban jellemző absztrakt expresszionizmus szélsőséges érzelmei ellenpontját jelentette. Az érzelmek kifejezésének háttérbe szorítása, a hétköznapi tárgyaknak a művek témájaként való felvállalása már a pop art-t előlegezi meg. Talán emlékszel, az első narrációm is egy hétköznapi tárgyakat felhasználó pop art munka volt, Oldenburg Női fehérneműs pultja.

 

A mű 2019. február 3-ig látható a mumok 55 Dates című kiállításán. Museum moderner Kunst Stiftung Ludwig Wien, MuseumsQuartier, Museumsplatz 1. Nyitva tartás: Hétfő 14.00-19.00, keddtől vasárnapig 10.00-19.00, csütörtök: 10.00-21.00

 

Somogyi-Rohonczy Zsófia

 

Narráció 32

   |   By  |  0 Comments

Schickedanz Albert: Műcsarnok

 

Kedves Olvasó,

ismét menjünk kicsit ki a városba! Sőt, azonnal induljunk el Budapest egyik legreprezentatívabb terére, a Hősök terére. Ott áll immár 122 éve a Schickedanz Albert által tervezett Műcsarnok. Ez egy igazán klasszikus és építészetileg tanulságos épület, méltó dísze a térnek. Órákat lehetne részleteiben beszélni az épületről, én most a fontosabb elemeit emelem ki. A Műcsarnok elegáns tömbje különleges hangulatot áraszt. Letisztult összhatást kelt, nyugalmat és magabiztosságot sugároz. Az egyszerű elemekből építkező épülettömb aprólékosan kidolgozott díszítéseket kapott. Az emberben egy szentély vagy templom hatását kelti.

 

Ez talán annak is betudható, hogy az épület bazilikális alaprajzú, ezzel legtöbbször a templomok esetében találkozhatunk, bár eredetileg az ókori római vásárcsarnokoknál volt használatos. A bazilikális alaprajz gyakorlatilag azt jelenti, hogy három hajóban, tehát három teremsoron haladhat a látogató az épület végében elhelyezkedő apszisba, azaz félkör alakú térbe. Templomok esetében itt találhatjuk a főoltárt. A három hajó közül a középső magasabb, míg a két szélső hajó alacsonyabb, így engedhetik be a mellékhajók tetejében nyitott ablakok a fényt a középső térbe is. Ezt a magasabb középső hajót, a főhajót, zárja le az utca felé a Műcsarnok esetében a klasszikus szépségű homlokzat. A márvány lépcsősoron fellépkedve a hat lenyűgöző oszloppal díszített portikuszba (oszlopcsarnokba) jutunk fel. Az oszlopokat korintoszi oszlopfők koronázzák. Ez a klasszikus görög oszlopfő gyakorlatilag akantuszlevelek, indák és csiga formájú díszek alkotta dekoratív csokorként írható le. Az akantuszlevelek kissé szúrósnak tűnő, lapos és cakkos szélű levelek, a medveköröm nevű növényről mintázták. Ez a növény hazánkba is megtalálható, élőben valószínűleg gaznak, kórónak vélnénk, kőbe vésve azonban igazán elegáns hatást kelt a levél kecses hajlása, összetett formája. Az oszlopfejezeteken néhol növényekkel teli vázákat, rémisztő faunfejeket láthatunk. A faunok szintén az ókori görög és római művészetből átörökített alakok. A faunok (az ókori rómaiaknál szatírok) félig kecske, félig emberi lények, akiknek torzonborz szakálla és disznó füle van, homlokán apró szarvak láthatók.

 

Az épület leglátványosabb dísze, mégis az egész építményt betetőző, az oszlopok tetejére támaszkodó háromszög alakú elem, amit timpanonnak hívnak. Ebben a háromszögben kapott helyet Haranghy Jenő Szent István a művészetek pártolója című mozaikja. A távolról színpompás festménynek tűnő jelenet valójában apró négyzet alakú üveglapokból áll össze. A jelenet közepén Szent István alakja áll velünk szemben, karjait körülbelül 45 fokos szögben széttárja. Mozdulata kissé az áldásosztásra emlékeztet. Fején a jól ismert Szent Korona látható, testét sárgás-narancssárga bő ruha fedi, erre félköralakú, ragyogóan vörös köpenyt terítettek, amelynek szegélyét aprólékos hímzés fedi. Jobbján apácák és fiatal nők láthatók, kezükben a Koronázási palástot tartják. Szent Istvántól balra a király előtt fiatal férfi térdel, kezében épület tervrajza, alakja mögött épület makettje látható. A makett mögött fehér hajú, hosszú szakállú idős férfi, mellette koronát viselő fiatal fiú, valószínűleg Szent Imre (Szent István fia). A timpanon háromszög formájából adódóan a művészeknek úgy kell megtervezni a figurák mozdulatait és elhelyezkedését, hogy azok a lehető legtermészetesebben alkalmazkodjanak a rendelkezésükre álló egyre kisebb helyhez. Éppen ezért a Szent István mellszobrát faragó szobrásznak már térdre kell ereszkedni és kissé görnyedve kell munkához látnia, míg a háromszög sarkában már egész kis helyen kell elférnie a figurának, így a talán a táblakép festészetet szimbolizáló szakálas, bajszos rövid görög tógát viselő férfi már hátát görnyesztve, lábát felhúzva kuporog. A jobb oldali sarokban meztelen felsőstestű, vélhetőleg falképet festő szakállas alak látható. Az egész kép hátterét aranyszínű mozaik kockák alkotják, ezzel szinte beragyogják a jelenetet.

 

A timpanon alatt felirat olvasható: A MAGYAR MŰVÉSZETÉRT MDCCCXCVI. Utóbbi az építés évét jelzi római számokkal, tehát a feliratban az 1896-os évszám olvasható. Az épület falait vöröses barna klinkertégla burkolat borítja, amin hosszában körülbelül egy méter széles virágos, indás kerámiafríz szalagként fut körbe, az ablakok közötti felületeket szintén ilyen kerámia, pontosabban az időjárásnak jobban ellenálló pirogránit növényi díszítéseket találunk, amelyek a Zsolnay gyár munkásait dicsérik.

 

Néhány gondolat az építészről:

1846-ban született a galíciai Bialaban, építészeti tanulmányait a németországi Karlsruheben végezte, majd Bécsben és később Budapesten szerzett szakmai tapasztalatot. 1884-1901-ig, nyugdíjazásáig a Magyar Királyi Iparművészeti Tanoda építészeti rajz- és alaktantanára volt. Tulajdonképpen szinte az egész Hősök tere Schickedanz Albert építészeti munkásságának emlékhelye lehetne, ugyanis a Műcsarnok 1894-es megbízása után, 1895-ben megbízást kap a Millenniumi emlékmű megtervezésére Zala György szobrászművésszel közösen, később 1898-ban, bár második helyezést ér el, végül mégis ő tervezheti meg a tér szemközti oldalán álló Szépművészeti Múzeumot is.

 

A narráció alapjául a fortepan.hu oldalon található 1943-as fekete-fehér fotó szolgált. Képszám: 26648

Somogyi-Rohonczy Zsófia