Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete

Látod, hogy nem látod?

2017. december 8.

Elöljáróban annyit, hogy a táborban van egy színes és izgalmas magánkiadvány, amiben megörökítjük az előadásokat. Az hallgatóság egyik kedves tagja az általam elmondottakból írt egy összefoglalót. Érdekes a saját előadásom visszhangját olvasni, ritkán ismerheti meg az ember ennyire részletesen, hogy miként csapódik le másokban az, amit át próbál adni.

Íme, az összefoglaló

Réges-régen, egy viszonylag közeli galaxisban Erika tartott előadást az audionarrációról. Ez alatt legtöbbször a kulturális akadálymentesítést értjük, azaz annak megoldását, hogy például egy film, vagy egy színdarab ugyanolyan érthető és élvezhető legyen egy látássérült, mint egy látó ember számára. Erika a színházról, festészetről és filmről beszélt, a narráció hogyanjáról, nehézségeiről és helyzetéről. Szóba került az élő narráció és az előre megírt narráció közti különbség is.

Az audionarrátor nagyjából úgy dolgozik, ahogy egy pörgős könyv narrátora: elmondja a lényeget, és hanyagolja a lényegtelent, éppúgy, mint a hosszú monológot a saját érzelmeiről. Persze, a teljes objektivitás élettelenné tenné a szöveget, így az audionarrációt akár az egyensúlyozás művészeteként is felfoghatjuk, objektív láttatás és szubjektív érzékeltetés között.

Kétszeresen óvatosan kell bánni a színekkel, egyrészt a fentebb írt szubjektivitás, másrészt a született és szerzett, vagyis később megvakult emberek közti különbség miatt. A született vakok sosem láttak színeket. Bár ismerik a „fűzöld”, „égkék” fogalmát, de csak mert megtanulják, mint állandó jelzős szerkezetet, a színnek valódi tartalma nincs számukra, legalábbis vizuális értelemben. A legtöbb szín, árnyalat semmit nem jelent számukra – én sem tudom, milyen színt jelöl a bézs, hát akkor ők?

Haladjunk sorban, és kezdjük a közepe helyett az elején. Erika először a színházas audionarrációról, ezzel kapcsolatos saját élményeiről mesélt. Az audionarráció úgynevezett timecode-okat alkalmaz, azokat az időréseket használva ki, melyek szöveg- és hangeffekt-mentesek, ezekbe illeszti be a vak néző számára az értelmezést segítő kiegészítő információkat. A színdarab azért bonyolultabb pl. egy filmnél, mert ezek a szünethelyek folyamatosan változnak. A színészek elfelejtik a szöveget, máshogy mondják, ezáltal az előre megírt narráció csúszik. Épp ezért több narrátor a színházi eseményeket élőben, rögtönözve közvetíti.

Mivel a szereplők tetteinek narrálásán túl nincs idő beleszőni a díszlet és jelmez bemutatását, ezért a színházi narráció több lépésből áll. Az első, az előnarráció, egy internetre felkerülő hanganyag (maximum 15-20 perc), itt praktikus információk (időpont, helyszín), illetve vizuális és egyéb háttér-információk hangzanak el (jelmezek, díszlet, szereplők jellemzése, kontextus, stb.). Mi egy mesejáték előnarrációját hallgattuk meg.

A második lépés a kulisszajárás, itt a látássérültek a narrátor segítségével élőben is megismerkednek a díszlettel, a színpadtérrel és a kellékekkel. Ugyanekkor találkoznak először a színészekkel is, hogy a hangjukat összeköthessék a karakterrel, így később, az előadás alatt is könnyen felismerik, hogy• épp ki beszél. A harmadik fázis maga a színdarab, illetve az az alatti követőnarráció. A narrátor kihasználva az alkalmas pillanatokat, elmondja a fontos, egyébként csak látható információkat. Ezt a látássérültek egy’ fülhallgatón át követhetik, így nem zavarják az éplátó nézőket sem.

A negyedik fázis opcionális, alkalmi. Ez a kölcsönös visszajelzés lehetősége; az alkotók (rendező, színészek, stb.) az előadás után leülnek beszélgetni a látássérült nézőkkel, akik így- elmondhatják tapasztalataikat, amikből az alkotók tanulhatnak, de válaszolnak a felmerülő kérdésekre is. Ez az utolsó fázis azért fontos, mert a narráció, mint akadálymentesítési alternatíva gyerekcipőben jár kis hazánkban, nincs narratori képzés, vagy akadémikus szinten álló, tanítani tudó audionarrátor. Erika is a látássérültekkel való közös munkája során és autodidakta módon sajátította el tudása jó részét, amiben segítségére volt Tóth Cecília is, a Pesti Magyar Színház állandó audionarrátora. A Pesti Magyar Színház jelenleg az egyetlen olyan teátrum, ahol az akadálymentesítés nem pusztán alkalmi, hanem állandó, a teljes repertoárra kiterjedően.

Filmeknél egyaránt lehetséges az élő vagy a felvett narráció, filmeknél szerintem inkább az utóbbi praktikus. Mi a Gattaca első pár percét néztük meg, amin keresztül Etika rávilágított a narrálás nehézségeire. A színek problematikája viszont sehol nem olyan kirívó, mint a festészet esetében. Ez az a művészeti ág, ami látássérültként teljességgel befogadhatatlan. Ha egy festmény egy érzékletet, egy’ pillanatnyíságot, egy benyomást hivatott megörökíteni, lehet-e azt úgy7 narrálni, hogy nem visz bele a narrátor szubjektív tartalmakat? Erika kihívásként tekint a problémára, és az elhangzó részlet alapján a válasza: nem lehet. De nem is kell.

A beszámolót írta: Kunos Anna

 

A csatolt képeken a tábori kiadvány két élénk narancssárga oldala látható, rajta fekete betűkkel a fenti cikk szövege.

Kérdése van az audionarráció kapcsán? Írja meg nekem a vgyke.audionarracio@gmail.com e-mail címre, köszönöm! Szívesen olvasna hasonló beszámolókat? Érdeklik nézőim, olvasóim visszajelzései, esetleg kedvcsinálók, ismertetők kulturális eseményekről? Esetleg festményekről, fotókról, videókról készült narrációk érdeklik? Látogasson el a https://www.facebook.com/vgykeaudionarracio/ oldalra, szeretettel várom!

S. Tóth Erika
audionarrátor, kommunikációs munkatárs
Mobil: +36 30 755 6983