Maroš 14 évesen egy súlyos betegség következtében veszítette el fél lábát, de ma már szinte nem is törődik ezzel a hiányosságával.

Öt hónappal a verseny előtt kezdett el edzeni és a Spartan Race-en való részvétel közel fél éves erőfeszítéseinek kicsúcsosodását jelenti. „Eredetileg nem akartam én semmilyen versenyre benevezni, a barátom állt elő az ötlettel, azt mondta, megyünk, és kész. Nem is vettem őt komolyan, de ahogy elkezdtem rajta gondolkodni, egyre inkább megtetszett a dolog, ki akartam próbálni, ezért még keményebben edzettem” – árulta el Maroš.

A számítógép előtt ülve az évek során Marošra is elkezdtek rakódni a fölös kilók, testi korlátoztatása miatt azonban nem ugarhatott le hokizni vagy focizni a többiekkel. Egyre inkább azt érezte, többet kellene mozognia, hiszen már egy kisebb séta is kimerítette. Barátja vitte el őt a komáromi Black Cross Gym terembe, ahol úgy megdolgoztatta, hogy másnap az izomláztól az ágyból is alig bírt kikelni. Ugyanakkor a sportolástól nagyon jó érzése támadt, ami a folytatásra ösztönözte. „Egy kiváló crossfit edző, Erik vett szárnyai alá, elmagyarázta a technikát, tanácsokat adott, milyen gyakorlatokat végezzek, összeállította az edzéstervet. Az elsődleges célom az volt, hogy jól érezzem magam, egészséges legyek” – mondta a fiatalember. Más edzőkkel is konzultált, az egyes gyakorlatokat a lehetőségeihez igazították.

A Spartan Race verseny a küzdésről szól – miként tudja az ember legyőzni az akadályokat és önmagát. A szervezők különböző akadályokat találnak ki; amelyik versenyzőnek egyiket-másikat nem sikerül legyőznie, annak helyettesítő gyakorlatokat kell végeznie. Természetesen Maroš lehetőségei korlátozottak, de saját elvárásait túlteljesítve mindössze két akadályt kellett kihagynia és más gyakorlattal pótolni. „Az lebegett a szemem előtt, hogy épségben végig csináljam, az, hogy mennyi idő alatt, nem számított. Hatalmas öröm volt, amikor a célban nyakamba akasztották az érmet” – árulta el.

Nem volt egyszerű teljesíteni az egyes feladatokat, például a zsákcipelést sem, hiszen mindkét kezével a mankókra támaszkodott, de megoldotta. A közösségi oldalon pedig megjelent egy fénykép, amint az úszás után az egyik társa a mankóját nyújtva segíti őt kijutni a partra. A segítségnyújtás egyébként engedélyezett a verseny folyamán, az egyik versenytársa végig Maroš mellett haladt, még a görcsbe ugrott lábát is szétmasszírozta. A megdöbbentő, hogy csak aznap ismerkedtek meg. Pszichikailag mások is támogatták a csapatból Marošt, sőt, a nézők és a többi futó is. Miközben elfutottak mellette, nagyon sokat vállon veregették, vagy néhány biztató szót szóltak neki. A pálya mellett álló nézők is tapsoltak, buzdították. „Ez erőt adott, nem számítottam ilyen támogatásra” – emlékezett vissza Maroš.

Nem titkolja, jövőre újra visszatér a Spartan Race-re, addig is szorgalmasan edz, hogy akár nehezebb kategóriában is nekivághasson a versenynek.

És hogy mit szólt a családja, amikor megtudta, mekkora fába vágta a fejszéjét? „Azt se tudták, mi az a Spartan, csak annyit tudtak, hogy a természetbe megyek tornászni, és váltóruhára is szükségem lesz – mondta nevetne. – Ez a verseny nem csupán arról szól, miként győzzük le magunkat, hanem a segítségnyújtásról is. Így kellene viselkedniük az embereknek egymás iránt nemcsak a pályán, hanem az életben is.”

Forrás: komarom.online