Girolamo Romanino: Agostino Barbarigo dózse zászlót ad át Niccolo Orsininek

1508-1509 körül

A Szépművészeti Múzeumba betérve több ezer év kincsei között válogathatunk. Az egyiptomi, az antik, a régi szobor és régi magyar gyűjtemény, a grafikai gyűjtemény vagy a régi képtár felbecsülhetetlen értékű műtárgyakat őriz. Innen válogatunk a következő pár hétben.

Az első legyen egy technikailag is nagyon izgalmas kép, Girolamo Romanino Agostino Barbarigo dózse zászlót ad Niccolo Orsininek című alkotása. A kissé kopottas, tompa színű festményen a reneszánsz épületek között bontakozik ki a jelenet. A színek visszafogottsága talán furcsa lehet egy festmény esetében, azonban ez igazából egy freskó, tehát falkép, amelyet egy különleges technikával választottak le a falról és rakták át vászonra mint hordozóanyagra, hogy az épület pusztulása vagy átépítése után is megmaradhasson az utókornak. Közelebb lépve a képhez néhol láthatjuk is előbukkanni a vásznat, sőt egy-két helyen még olyan falfirkákat is felfedezhetünk, amelyeket még akkor véstek a képbe, amikor az a falon volt.

Az óriási méretű képen (300 x 371 cm) tehát közel embernagyságú alakokkal van dolgunk. A jelenet hátterében a perspektíva szabályai szerint megfestett város épületei sorakoznak. A fehér falakat vöröses barna sávok díszítik az árkádos ablaksorokat keretezve. A kép jobb oldalán, háttal a nézőnek lépcsőn halad felfelé egy tollas kalapot viselő udvaronc. Talán a lépcső tetején rá váró idős férfihez, gazdájához siet. Az ősz szakállas, bő tógára emlékeztető reneszánsz köpenyt viselő férfi mögött az udvar további tagjai, beszélgető férfiak láthatók. A kép középpontjának a háttérben tornyos épületet pillanthatunk meg, amelytől egy folyó választ el minket. A fénylő, csillogó víztükör érzékelteti a folyót, amelynek partján csónakok és újabb nyüzsgő embercsoport látható.

A perspektíva felfedezését a reneszánsz művészetnek tulajdonítják. Célja, hogy a festmény sík felületén ábrázoltakat térbelivé tegye. Ezt úgy érik el, hogy a nézőhöz közelebb álló tárgyakat nagyobbaknak, míg a távolabbakat kisebbnek ábrázolja. Tehát egy és ugyanazon tárgyat eltérő méretűként ábrázolják a nézőtől való távolsága alapján. A másik ábrázolási szabály, hogy a távolba vezető vonalak látszólag egymásfelé közelednek és egy távoli pontban, az ún. enyészpontban találkoznak is. Ezt leginkább az épületek és utak megfestésekor tapasztalhatjuk és ezt a hatást érzékelhetjük Romanino városának ábrázolásakor is. A Barbarigo és Orsini találkozásának helyet adó teret övező épületek falainak vonalai egy ilyen képzeletbeli pont felé közelednek.

Térjünk vissza a jelenet főszereplőihez. Elsőként Agostino Barbarigo dózsét vegyük szemügyre. Az ősz szakállú férfi barna köpenyt visel. A fehér prémgallérral díszített drága ruhadarabnak valószínűleg komoly súlya lehet. A földre omló anyag redői érzékeltetik ezt. A férfi fején a dózsék, a velencei köztársaság választott vezetőinek jellegzetes süvegét viseli. Ez a fejfedő jellegzetesen vörös színű, hátsó részén kicsúcsosodik, a homlokot övező részén mintha korona pántja díszítené. Festményünkön is arannyal díszített sáv jelzi ezt a részt. A dózse tehát a köztársaság nagyhatalmú vezetője volt. Barbarigo a dózsei tisztséget 1486-tól 1501-ben bekövetkezett haláláig töltötte be. Előtte térdel Niccolo Orsini, a velencei sereg vezére. A kopasz, testes férfi karddal az oldalán, páncélba öltözve veszi át a zászlót a rá letekintő dózsétól. A zászló átadása a hadvezéri megbízatást jelképezi. Ebben az időben Velence komoly harcokat vívott az Oszmán Birodalommal, így Orsini fontos feladatot kapott.

A zászló átadását, a két alakot szemlélő fiatal férfiak csoportjai veszik körül. A jobbára hosszú hajú, kalapot viselő ifjak öltözékének jellegzetes darabja a harisnyanadrág. Ez a mai szemmel megmosolyogtató lehet, de a reneszánsz korban jellegzetes viseletnek számított a férfiak körében. Az ifjak lábaira feszülő harisnyák jobb szára fehér, míg a bal szára kék színű. Ennek az oka valószínűleg nem valami divathóbort, hiszen az Orsini család címere is kék-fehér színű. A harisnya színével tehát a család hadaihoz való tartozásukat fejezték így ki.

A komoly hangvételű jelenetben egy kedves kis részletet is felfedezhetünk! A térdeplő Orsini lábainál ugyanis egy barna bundájú kiskutya kucorog. A kutyát gyakran a bátorság és az állhatatosság szimbólumaként használták. Ha érdekelnek a különböző kutya ábrázolások a művészet történetében, akkor ajánlom az alábbi cikket: Kutya a képzőművészetben. | Kutyatár | Kézikönyvtár (arcanum.hu)

Somogyi-Rohonczy Zsófia