Tegnap este a Vakrepülés Színtársulat, Az éjszaka tapintása c. előadásán jártunk Eszterrel és Danival. Az eredeti művet Donáti István írta, a rendező, Sallai Zoltán. A Vakrep egy különleges formáció jobbára vak színészekkel, minden előadás interaktív érzékenyítés, ahol a nézők ezúttal kivételesen hallgatók, szagolók, tapintók és ízlelők, mert látnivaló az nem sok van, egészen az előadás zárópillanatáig, amikor is a társulat tagjai “felfedik” magukat, mielőtt levonulnak a színpadról.

A vakrepülés tehát sötétben zajlik, valóban teljes sötétben, sehol egy kósza pislák, s hogy ez így is maradjon, kikapcsoltatnak velünk minden kütyüt, aminek fénye van, csalni nem ér. Törökülésben, de legalábbis felhúzott lábakkal ülünk a földön, párnákon, amiket gumimadzagokkal kell magunkra erősíteni. Meglepő módon a vizualitás teljes hiánya, csak az első öt percben nyomasztó, addig Daniba karolok. Az előadás kezdete előtt van egy “próbarepülés”, akinek túl megterhelő a sötétség, elhagyhatja a termet. Mindenki marad, nem csoda, izgalmas kalandnak ígérkezik ez a “négypróba”, látás nélkül. Rövidesen megszólal (talán) jobbra tőlem két szereplő, Rita (Simon Rita) és barátnője, Mariann (Hényel Annamária). Az irányérzékem kicsit bizonytalanabbul működik, de ösztönösen a hang felé fordulok, legalábbis azt hiszem. A teremnek elég intenzív az akusztikája, úgyhogy nem tudom teljes biztonsággal megállapítani, honnan beszélnek.

Rövidesen egy “buszon” találjuk magunkat, Görögországba tartunk, az ellátás része egy kis sütemény és üdítő, előbbit azonnal felismerem (de nem mondom meg, legyen meglepetés, ha elmentek megtapasztalni a kalandot), az üdítőt pedig olyan gyorsan megiszom, hogy észre se veszem, mit ittam, hoppá! Mögöttem egy hölgy sokat kínlódik, hogy megtalálja a szívószál hegyével a kis kétdecis dobozon a még kisebb befóliázott lukacskát, de végül csak sikerül. A dobozokat Laci (Nagy László) szedi össze, aki légiutas-kísérőnk és idegenvezetőnk egy személyben – a feladat adott, találj bele a szemeteszsákba és közben ne gáncsold ki a sötétben az úriembert, aki épp úgy nem lát, mint te.

Megérkezvén úticélunkhoz egy utcai búcsú forgatagába kerülünk, “idegenvezetőnk” indítványozza, hogy táncoljunk egyet, mindenki feláll a sötétben és bizonytalanul lépegetünk erre-arra. Mellettünk egy kötél feszül ki a terem széltében, aki igényli, irányzék gyanánt megfoghatja. Egy hölgy a kezem ügyében nem találja a “kapaszkodót”, a hangja alapján megtippelem hol lehet a keze és arra mozdítom a kötelet. Ő nem veszi észre, hogy segítséggel, de megtalálja és elkapja. Mindenféle hangokat hallunk, ami egy utcabálon nem szokatlan, de azért így vakon, nem túl megnyugtató. Minden egyes petárdadurranásnál összerezzenek, mondjuk tény, hogy én amúgy is frászt kapok a hirtelen zajoktól. Hátulról átölelem Danit, “biztonságban vagyok”. Mikor “kitáncoltuk” magunkat kicsit ügyetlenkedve leülünk, mindegy hova, a hátsónkon még mindig ott van a párna, a többi részletkérdés. (Csak az előadás után – mikor felgyúlnak a fények – döbbenünk rá, hogy mennyire szétzilálódott az eredeti “ülésrend”, pedig úgy tűnt, alig mozdultunk el “tánc” közben.)

Megy tovább az előadás, egy, a főszereplő Péter (Pál Zsolt, “Pille”) és csábítója, Kalliopi (Máj Kriszta) között lezajló romantikus jelenetet hallgatva, nyúlnék Dani felé, de egy idegen vállat találok meg, a formájából ítélve női váll, már csak azért sem lehet Danié, mert a ruha tapintása is ismeretlen. Dani észreveszi, hogy őt keresem és megérint. Ahogy megsimítom a kezét, az első röpke gondolatom, ha én eltévedtem, talán ez a kéz is eltévedt, de aztán megérzem az összetéveszthetetlen gyűrűt az úján, tehát jó kéz van jó helyen. 🙂 Odasúgom Daninak, hogy az előbb letapiztam valakit, ő meg – a hangjából ítélve – mosolyogva visszasúgja, hogy igen, Esztert, hála az Égnek! 🙂 Közben a színpadon a mi pálinkánknak megfelelő, autentikus görög italt – úzót – bontanak, ánizs illat lengi be a teret (gyengébbek kedvéért: Negro), ami egy kellemetlen pillanatig a fájdalomcsillapító illatát és ízét is eszembe juttatja, amit néhanapján szedek.

Az előadás zárásaként a sziklaszirten álló főszereplőt képzelhetjük el, a tenger hullámai csapdossák a sziklafalat, közben a víz egy csillaggal (Borics Nikolett) beszélget. A csillag arról kérdezi a tengert, hogy milyen, ha valaki nem látja a fényt, a beszélgetés amolyan tanmese. Számomra a konklúziónak ez a fajta kihangsúlyozása kicsit szájbarágósnak hatott, hiszen megtapasztaltuk, így mindenki magának tette egyértelművé, hogy látás nélkül is lehet élni, de valahol érthető a didaktikus jelleg, mert ez kicsit minden érzékenyítésre jellemző. Az előadásnak megvannak az apróbb hiányosságai, leginkább talán a színészi játék terén, de ezek teljes mértékben megbocsáthatóak, tekintve, hogy amatőr színtársulatról beszélünk, akik ráadásul mindent önerőből tartanak fenn.

Nagyon nagy élmény volt, mindenkinek érdemes megtapasztalnia, részemről biztos, hogy a többi előadásra is elmegyek!

Időpont: 2017. október 30. hétfő, 18:00
Helyszín: Zuglói Civil Ház (1144 Budapest, Csertő park 12.)
Megközelíthető: Az Örs Vezér térről a 82 trolival a 2. megállónál leszállva (Vezér utca)

Egy riport a tagokkal, két részletben:
http://www.vipcast.hu/2011/11/19/az-ejszaka-tapintasa/1093
http://www.vipcast.hu/2011/11/19/a-vakok-vilaga/1112

És egy másik, kicsit személyesebb hangvételű, Máj Krisztával és Pál Zsolttal, a társulat művészeti vezetőivel:
https://www.youtube.com/watch?v=jRrgBunHyK8

Az előadáshoz tartozó Facebook-esemény:
https://www.facebook.com/events/230770700788501/?acontext=%7B%22ref%22%3A%223%22%2C%22ref_newsfeed_story_type%22%3A%22regular%22%2C%22feed_story_type%22%3A%2222%22%2C%22action_history%22%3A%22null%22%7D

Tettszett a beszámoló? Írja meg nekem a vgyke.audionarracio@gmail.com e-mail címre, köszönöm! Látogasson el a https://www.facebook.com/vgykeaudionarracio/ oldalra, ott további ismertetőket olvashat kulturális programokról, narrációkat festményekről, fotókról, videókról és sok egyéb érdekességet is! Várom szeretettel!

S. Tóth Erika
audionarrátor, kommunikációs munkatárs
Mobil: +3630 755 6983