A kép forrása: Nők Lapja Café

Gerbeaud izgatott. Orrával időről időre gazdája kezét keresi, hol egy nyugtató simogatásért, hol jutalomfalatért. Az esetek többségében inkább jutalomfalatért. „Szokatlan neki, hogy valaki a hátán matat” – magyarázza a kétéves labrador gazdája, Király Noémi, miközben biztatóan végigsimítja a zsemleszínű kutyafejet, míg kolléganőnk elvégzi az utolsó állításokat a vakvezető hátára erősített GoPrón. Aztán beáll a metró, Gerbeaud pedig olyan gyorsan vált „munka üzemmódba”, hogy elképedni sem marad időnk.

Hogy kerül a GoPro a vakvezető kutyára?

Noémivel és négylábú segítőjével, Gerbeaud-val a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítványon keresztül ismerkedtünk meg, miután januárban mi is írtunk arról a látássérült brit orvosról, aki a vakvezető kutyájára erősített GoPro segítségével azt mutatja be, milyen nem látóként közlekedni egy London méretű metropoliszban.

Nem figyelünk egymásra – Amit Patal videóinak ez a legfőbb tanulsága. A mindennapi rohanásban túlságosan el vagyunk foglalva saját magunkkal és a gondolatainkkal ahhoz, hogy észrevegyük, ha egy embertársunk segítségre szorul: függetlenül attól, hogy az illető látó, nem látó, vagy épp mozgássérült. Az egykori orvos szerint, aki évekkel ezelőtt egy degeneratív szembetegség miatt veszítette el látását, a legtöbb konfliktus a türelmetlenségből és a nemtörődömségből fakad.

De sok gondja van abból is, hogy az emberek alapvetően figyelmetlenek: „Kikát rendszeresen zavarják munka közben, és sokszor meg is ütik őt a zacskókkal, táskákkal.” Arra voltunk kíváncsiak, hogy ha Londonban ez van, vajon milyen ma Magyarországon vakvezető kutyával közlekedni. Épp ezért egy didergős februári reggelen elkísértük Noémit a munkahelyére.

„Amikor nekimentem egy táblának, azt mondtam, ebből elég volt”

Noémi egész pici kora óta látássérült. A Vakok Általános Iskolájába járt, ahol megtanult fehér bottal közlekedni, de a botos technikákat később nem alkalmazta annyira. „Amíg még voltak látásmaradványaim, azokra támaszkodva közlekedtem. Teljesen önállóan” – mondja a fiatal lány, akinek élete a szaruhártya-átültetés után változott meg gyökeresen.

„Utána valahogy minden homályosabb lett” – meséli Noémi szomorúan, majd hozzáteszi, onnantól kezdve kénytelen volt bottal közlekedni, de egyáltalán nem érezte magát magabiztosnak vele. „Amikor nekimentem egy táblának, amit előtte évekig mindig, minden gond nélkül kikerültem, azt mondtam magamnak, hogy ebből elég volt. Ekkor határoztam el, hogy történjen bármi, nekem lesz egy vakvezető kutyám.”

Éveket várt Morzsira, aki öt hosszú évig volt a segítője, mielőtt egy szemrendellenesség miatt idő előtt nyugdíjazni kellett őt. Gerbeaud-val négy hónapja alkotnak egy párt, és bár az első pillanattól kezdve jól kijönnek egymással, még hosszú út áll előttük addig, míg a másik legapróbb rezdülését is pontosan értik majd.

„A jó vakvezető kutya olyan, mint Gerbeaud”

Mint a segítő kutyáknak általában, a vakvezető kutyáknak is egy sor speciális képességgel kell rendelkezniük ahhoz, hogy végül segítői lehessenek egy látássérült embernek. „Azt szoktuk mondani, a kollégáink valójában pilótákat képeznek az iskolánkban” – mondja dr. Mezősi Tamás, a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány vezetője, majd sorolni kezdi a leendő vakvezető kutyánál nélkülözhetetlen képességeket:

• átlagon felüli alkalmazkodókészség,
• türelem,
• kedvesség minden emberrel, állattal,
• empátia,
• lélekjelenlét, lelki bátorság.

Hogy belássuk, egy ilyen kutya valóban ritka kincs, elég, ha csak arra gondolunk, saját kedvencünk vajon képes lenne-e nyugodtan végigfeküdni a nyolc órát a munkahelyünkön, zötykölődni egy jót a metrón, villamoson, vagy – egy másik példa – séta közben figyelmen kívül hagyni például egy acsarkodó, másik kutyát. És ez még nem is minden.

Dr. Mezősi Tamás hozzáteszi, a jó vakvezető kutyát az is megkülönbözteti a többi kutyától, hogy bár teljes egészében alárendeli magát a gazdájának, szükség esetén képes aktív, önálló döntéseket hozni, és ha a helyzet úgy kívánja, felül is bírálja gazdáját.

A gyorsétterembe bemehet, a cukrászdából kizavarták

Bár mostanában alapvetően csak pozitív tapasztalatai vannak ez ügyben, Noémi elárulta, korábban vele is előfordult, hogy kizavarták egy üzletből vakvezető kutyája miatt. „Egyik alkalommal, a barátaimmal egy cukrászdába szerettünk volna beülni, és természetesen ott volt velem a kutyus is. Ahogy beléptünk az üzletbe, a pultos felszólított, hogy azonnal vigyem ki kutyát, mert száll a szőre” – mesélte.

Dr. Mezősi Tamástól megtudjuk, 2009-től jogszabály írja elő, hogy a vakvezető kutyát mindenhova be kell engedni. Igen, a cukrászdába is. A szakember hozzáteszi, tapasztalatuk szerint jó néhány év kellett ahhoz, hogy a szabály a köztudatba is beépüljön, és bár már sokkal jobb a helyzet, mint közvetlenül a bevezetés után, évente 2-3 alkalommal még most is előfordul, hogy gond adódik, és nem engedik be a kutyát.

Az iskola vezetője azt mondja, minden ilyen esetben kötelességüknek érzik, hogy „utánamenjenek” az ügynek, és bocsánatkérésre kötelezzék azt, aki hibázott. Mint mondja, nem csak azért, hogy érvényt szerezzenek a jogszabálynak, hanem azért is, hogy így segítsék az érintett látássérültet a kellemetlenség feldolgozásában.

(…)

A teljes írás erre a linkre kattintva olvasható el, a videó pedig innen is elérhető azoknak, akik az eredeti oldalról nem tudják megnyitni: