Az októberi klubnapunk középpontjában a látás hónapja és az ahhoz kapcsolódó rendezvények álltak. A beszélgetésünknek az adott kissé szomorú, kissé felháborodott aktualitást, hogy a Magyar Látszerész Szövetség a saját honlapján közzétette, hogy a “Látás Hónapja védjegy” a saját tulajdona, ami egy képeket nem látó internetező számára azt üzeni, mintha maga a kifejezés lenne levédve, holott csak egy színes ábráról van szó. Ez az eset azonban jó bizonyíték amellett, hogy a “látás hónapja” egy valódi lehetőség a figyelem felkeltésére.

A beszélgetésünk elején azonban elkerülhetetlenül megfogalmazódott az a kérdéskör, hogy vajon meghallja-e a társadalom októberben, illetve október közepén a látássérültek hangjait? Elegendőek-e a rendezvényeink arra, hogy hallhatóak legyünk és az üzenetünk érthető formában eljusson azokhoz akikhez kell? Ugyanis más csoportok is végeznek érzékenyítést, de nem csupán fogyatékos embereket képviselő szervezetek, hanem például a motorosok, egyes zenei szubkultúrák képviselői és még sokan mások is. Ez a sok szemléletformáló és érzékenyítő akció vajon nem teszi érzéketlenné, megcsömörlötté az embereket? Nincs ennek olyan üzenete, hogy olyan sok csoport akarja érzékenyíteni az embert, hogy már-már az érzékenyítésre kiszemeltekben kialakul az a kép, mintha őket érzéketlennek tekintenénk? Nem olyan, mintha rájuk akarnánk mi is erőszakolni a gondjainkat?

Azt hamar megállapítottuk, hogy szükség van a figyelem felkeltésére és ha a szemléletformáló programok nem tolakodóak, nem ellenségesek, hanem megnyerőek, kedvesek és nyitnak a látók felé, akkor a megszólítottaknak ez egy érdekes és izgalmas alkalom lehet. Az októberi ünnepi alkalmak éppen ezért megfelelőek lehetnek az indirekt szemléletformálásra, mert olyan találkozási lehetőségeket biztosítanak, melyek szavak nélkül közvetítik az üzenetünket.

Azt többen is elmondták, hogy néhány ilyen ünnepi alkalom mennyire világosan megmutatta azt, hogy nagyon sok segítőkész ember van körülöttünk, csak nem mindenki tudja miként kell egy adott helyzetben jól eljárnia. Az ilyen közvetlenebb alkalmakon viszont lehet kérdezni valakitől, megfigyelhetnek jó példákat és megtapasztalhatják, hogy a látásképességünket leszámítva, igazából nem különbözünk a látó emberektől.

Az is elhangzott, hogy a látás hónapjához kapcsolódóan szervezett érzékenyítő programok arra mindenképpen alkalmasak, hogy az alkalmakra meg lehessen hívni az embereket, ahol ha már ott vannak, akkor egy jó légkörű beszélgetésben tényleg szabadon megkérdezhetik mindazt, ami őket foglalkoztatja. A klubnapunkon megjelentek között voltak olyanok is, akik bőven vettek már részt érzékenyítésben és sok példával megerősítették, hogy ez mennyire így van.

A tagjaink részéről ismét megfogalmazódott egy olyan igény, hogy akik a munkájuk során gyakran találkoznak látássérültekkel, azok részére jó lenne egy kifejezetten a munkájukra szabott segítő jellegű találkozás, ahol a kialakulható interakciók kezeléséről kérdezhetnének. Igaz, sokszor elég lenne csak megkérdezniük azt, hogy “segíthetek?”, majd az esetlegesen igenlő válasz esetén visszakérdezni, hogy “miként segíthetek?”, de ezt is el kellene szerintük mondanunk, mert különben nem tudják ezt az érintettek, de érzik a bennük lévő segítő szándékot, melynek nem tudnak jól hangot adni.

Végezetül arról beszélgettünk, hogy a novemberi klubnapunkon elő fogjuk venni a közös sportprogram ügyét. Erre az évre jóval kevesebb forrás áll a rendelkezésünkre, de egy bowling-napra lenne lehetőségünk. Sok minden másra is, de reméljük, hogy novemberben majd nagyobb létszámban ötletelhetünk erről!

Lenkainé Vajda Viktória és Neumann Károly
közösségi civilszervezők