A “Vizuális kultúra mindenkié”

Bernáth Aurél: Riviéra
1926-27, Magyar Nemzeti Galéria

(A kép forrása: Magyar Nemzeti Galéria, https://mng.hu/mutargyak/riviera/)
olaj, vászon, 130,5 × 150,5 cm

Bernáth Aurél Marcaliban született 1895 novemberében. Édesapja ügyvéd volt, annak felmenői pedig földbirtokosok, akik a háborúk következtében elvesztették vagyonukat. Kaposvárott tanult, amikor egy festő ösztönzésére festészettel kezdett foglalkozni, innen vezetett az útja a nagybányai művésztelepre, melynek alapítója az a Ferenczy Károly, akiről már volt itt szó korábban.

Ekkor azonban közbejött a háború, ahová Bernáthnak is be kellett vonulnia. Leszerelése után Budapesten, Bécsben és Berlinben élt. 1926-ban költözött haza végleg, ekkor nősült meg, felesége Pártos Alice reumatológus orvos lett, aki saját szakmai munkája és orvosi hivatása mellett élete végéig katalogizálta és dokumentálta férje műveit.

A házaspár a teleket töltötte csak Pesten, a fennmaradó hónapokban egy kis fürdővárosban, Pöstényben éltek (mely most Szlovákiához tartozik), ahol Alice fürdőorvos volt. Bejárták együtt Európát. Bernáth Budapesten csatlakozott a Gresham kávéházban találkozó művészek csoportjához, akik a nagybányai hagyományokat követték és azokat fejlesztették tovább. Rendszeresen állított ki, de mindezek mellett kiváló író is volt. Számos esszét írt, majd hat kötetben írta meg visszaemlékezéseit. Festőművészi és írói munkáját később művészetpedagógiai tevékenység egészítette ki, 50 éves korában a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára lett, valamint a Magyar Művészet nevű folyóirat szerkesztője.

Kapott egy Munkácsy-díjat és két Kossuth-díjat. 1958-ban elnyerte a brüsszeli világkiállítás aranyérmét. Az ő falképei díszítik a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetét, az Országgyűlés irodaházát, valamint az Erkel Színházat. 1982 márciusában hunyt el Budapesten.

Feleségével sokat utazgatott, egy ilyen olaszországi út emlékét őrzi a mára választott kép, melynek címe: Riviéra. Nagy sikert aratott ezzel a képpel, melyet a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója vásárolt meg a múzeum számára, innen került az alkotás a Magyar Nemzeti Galériába. A riviéra egy olasz eredetű szó, melynek jelentése: partvonal. Ha egy földrajzi területet akarnak ezzel a kifejezéssel megjelölni, akkor meleg vidékeken található, hegyektől zárt, keskeny tengerpartot jelent.

Emlékirataiban így ír a képről: “Itáliában festettem a Rivierát, életem első művét. Így szoktam nevezni, mert elkészültétől számítom magam festőnek.”

Jelentős méretű kép, 150 centiméter széles és 130 centiméter magas, pont akkora, mint egy méretesebb ablak, amin keresztül már kellemesen ki lehet látni a külvilágba.

És ez a kép pont olyan, mintha nyílt volna egy csodálatos nagy ablakunk egy tengerparti tájra. Elsőként beszippant az ég kékje, nem is látni semmi mást, csak rengeteg kéket, melyben egybemosódik az ég és a tenger. Szinte érezzük a vízparti levegő frissességét, lágyan fúj a szél, felénk hordja a víz sós illatát. A kék megnyugtató szabadságot, tisztaságot és hűvöset sugároz és a kép jelentős részében ezt a kéket látjuk csak. Valahol a kép magasságának felénél van a horizont, vagyis az a vonal, mely elválasztja az eget a földtől. Ez a horizont most csak egy gyenge vonal, hiszen az ég összeér a vízzel, mindkettő ugyanolyan kék, ugyanolyan ecsetvonásokkal megfestve, mintha hasonló árnyalatú Legó tömbökből rakták volna egymásra ezt a kék felületet. Nem reggeli táj ez, mindenkin nagykabát van és kicsit fázósan sietnek a figurák erre-arra. Az idő borongós, kicsit haragos az ég alja, de nem esik az eső, talán csak esteledik egy őszi napon. A kép közepén egy világos út kanyarog, balról jobbfelé. Egyik oldalán vékony fehér korlát akadályozza meg, hogy óvatlan kirándulók a mélybe zuhanjanak, a másik oldalán szürke sziklafal magasodik. A meredeken a tengerbe zuhanó sziklafalat ez az ívesen kanyarodó út metszi ketté, elválasztva a tengertől. A bal sarokban előttünk pár zöld leveles növényt találunk, de a sziklafalak csupaszok, kopárak. A szikla anyaga valamilyen sötétszürke, sima felületű kőzet, mely lapszerűen töredezik le, mintha egymásra ragasztott vastag kartonlapok lennének.

A sziklák alatt, az út mentén egy pad, azon egy pár ül, talán egy házaspár. Messze vannak tőlünk, nem látjuk az arcukat. Hozzánk közelebb ül a férfi, egy idősebb alak, barna nadrágban, barna mellényben és felöltőben, éppen csak egy kicsi látszik ingjének fehérjéből. Feje csupasz, haja már nem sok van, vagy amennyi maradt, az is őszes már. Elégedetten dől hátra a padon, karjait széttárja, mintha napozna. Mellette egy nő, talpig fekete ruhában, hosszú fekete szoknyában és fekete felsőben, fején fekete főkötő. Egy fehér zsebkendőt szorít a homlokához, mintha megtörölné vagy eltakarná azt.

Tőlük és tőlünk is távolabb, ahol éppen a szikla mögé kanyarodik a parti sétány, egy másik pár áll. Ők olyan messze vannak, hogy azt sem látjuk, férfiak-e vagy nők, az egyikük biztosan egy kalapos, hosszú kabátos férfi, a másikat még ennyire sem lehet kivenni. Ők megállnak éppen, a tengert nézik. Alattuk meredeken levágott sziklafal, pár lépésre egy keskeny lépcsősor, mely a partra vezet le.

A kép bal szélén, ahol a zöld növények is vannak, egészen közel hozzánk, az utolsó páros látható, két férfialak, akik előttünk haladtak el és éppen kilépnek a képből. Ők is sétáltak, de inkább sietősen, nem nézelődve, ráérősen. Mindkét férfin kalap van, egyikük barna hosszú kabátot visel, a másik szürkét. Arcukat nem látni, hajuk sötét. Egyikük lefelé néz, a lába elé, a másik előre.

A kép nem egy valós tájkép, nem gondosan megfestett, fényképszerű lenyomata egy létező világnak, hanem inkább a képzelet szülötte, mely korábban látott tájak emlékéből lett kikeverve, mint egy különleges színű új festék. Noha tájat látunk, a hangulat, az érzelem a fontosabb, ezt lehet belőle kiolvasni. Mint egy zenemű, aminek ugyan van története, mégis a zene által közvetített érzelem hat ránk erősebben. A képen megfestett 6 figurának a személye nem is fontos, ők csak arányokat jeleznek, hogy a néző (vagyis mi) érezzük, milyen távol van a messzeség, milyen hatalmas a szikla, milyen védtelen az ember. A kép a nyugodt felszín alatt feszültséget sugároz: a szürke sziklák, felhős ég, a csupasz utak, a komor figurák mind a magány érzését adják át nekünk, hogy egyedül vagyunk a végtelen kék ég alatt.

Ha valaki szeretné az idős mester hangját hallani, akkor hallgasson bele ebbe az 1957-es Filmhíradóba, ahol bemutatja 1-2 mondattal képeit és elsőként említi meg a Riviérát.

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.