A Budapesti Agglomerációs Vasúti Stratégia (BAVS) a fővárost és agglomerációját érintő elővárosi kötöttpályás közlekedésnek, azaz a MÁV elővárosi vasútvonalainak, illetve a HÉV-vonalaknak a fejlesztéséről szóló, átfogó, hosszú távú célokat és az ezek eléréséhez szükséges fejlesztéseket meghatározó dokumentum, amely új alapokra helyezi a vasút és a HÉV-ek szerepét Budapest és térsége életében. A Stratégia azt a célt tűzi ki, hogy 2040-ig tartó, átfogó és egymásra épülő, komplex beruházások megvalósítása révén, összességében 80%-kal növelje az elővárosi vasútvonalakon utazók számát és ezzel csökkentse a Budapestre terhelődő autóforgalom környezeti, egészségügyi és gazdasági terheit.
Felhívjuk figyelmüket, hogy a VGYKE Regionális Központ közelében, a Szugló utca és Nagy Lajos király útja sarkánál lévő hangos jelzőlámpák előreláthatólag a jövő héten 3-4 napra karbantartás miatt elnémulnak.
Girolamo Romanino: Agostino Barbarigo dózse zászlót ad át Niccolo Orsininek
1508-1509 körül
A Szépművészeti Múzeumba betérve több ezer év kincsei között válogathatunk. Az egyiptomi, az antik, a régi szobor és régi magyar gyűjtemény, a grafikai gyűjtemény vagy a régi képtár felbecsülhetetlen értékű műtárgyakat őriz. Innen válogatunk a következő pár hétben.
Az első legyen egy technikailag is nagyon izgalmas kép, Girolamo RomaninoAgostino Barbarigo dózse zászlót ad Niccolo Orsininek című alkotása. A kissé kopottas, tompa színű festményen a reneszánsz épületek között bontakozik ki a jelenet. A színek visszafogottsága talán furcsa lehet egy festmény esetében, azonban ez igazából egy freskó, tehát falkép, amelyet egy különleges technikával választottak le a falról és rakták át vászonra mint hordozóanyagra, hogy az épület pusztulása vagy átépítése után is megmaradhasson az utókornak. Közelebb lépve a képhez néhol láthatjuk is előbukkanni a vásznat, sőt egy-két helyen még olyan falfirkákat is felfedezhetünk, amelyeket még akkor véstek a képbe, amikor az a falon volt.
Az óriási méretű képen (300 x 371 cm) tehát közel embernagyságú alakokkal van dolgunk. A jelenet hátterében a perspektíva szabályai szerint megfestett város épületei sorakoznak. A fehér falakat vöröses barna sávok díszítik az árkádos ablaksorokat keretezve. A kép jobb oldalán, háttal a nézőnek lépcsőn halad felfelé egy tollas kalapot viselő udvaronc. Talán a lépcső tetején rá váró idős férfihez, gazdájához siet. Az ősz szakállas, bő tógára emlékeztető reneszánsz köpenyt viselő férfi mögött az udvar további tagjai, beszélgető férfiak láthatók. A kép középpontjának a háttérben tornyos épületet pillanthatunk meg, amelytől egy folyó választ el minket. A fénylő, csillogó víztükör érzékelteti a folyót, amelynek partján csónakok és újabb nyüzsgő embercsoport látható.
A perspektíva felfedezését a reneszánsz művészetnek tulajdonítják. Célja, hogy a festmény sík felületén ábrázoltakat térbelivé tegye. Ezt úgy érik el, hogy a nézőhöz közelebb álló tárgyakat nagyobbaknak, míg a távolabbakat kisebbnek ábrázolja. Tehát egy és ugyanazon tárgyat eltérő méretűként ábrázolják a nézőtől való távolsága alapján. A másik ábrázolási szabály, hogy a távolba vezető vonalak látszólag egymásfelé közelednek és egy távoli pontban, az ún. enyészpontban találkoznak is. Ezt leginkább az épületek és utak megfestésekor tapasztalhatjuk és ezt a hatást érzékelhetjük Romanino városának ábrázolásakor is. A Barbarigo és Orsini találkozásának helyet adó teret övező épületek falainak vonalai egy ilyen képzeletbeli pont felé közelednek.
Térjünk vissza a jelenet főszereplőihez. Elsőként Agostino Barbarigo dózsét vegyük szemügyre. Az ősz szakállú férfi barna köpenyt visel. A fehér prémgallérral díszített drága ruhadarabnak valószínűleg komoly súlya lehet. A földre omló anyag redői érzékeltetik ezt. A férfi fején a dózsék, a velencei köztársaság választott vezetőinek jellegzetes süvegét viseli. Ez a fejfedő jellegzetesen vörös színű, hátsó részén kicsúcsosodik, a homlokot övező részén mintha korona pántja díszítené. Festményünkön is arannyal díszített sáv jelzi ezt a részt. A dózse tehát a köztársaság nagyhatalmú vezetője volt. Barbarigo a dózsei tisztséget 1486-tól 1501-ben bekövetkezett haláláig töltötte be. Előtte térdel Niccolo Orsini, a velencei sereg vezére. A kopasz, testes férfi karddal az oldalán, páncélba öltözve veszi át a zászlót a rá letekintő dózsétól. A zászló átadása a hadvezéri megbízatást jelképezi. Ebben az időben Velence komoly harcokat vívott az Oszmán Birodalommal, így Orsini fontos feladatot kapott.
A zászló átadását, a két alakot szemlélő fiatal férfiak csoportjai veszik körül. A jobbára hosszú hajú, kalapot viselő ifjak öltözékének jellegzetes darabja a harisnyanadrág. Ez a mai szemmel megmosolyogtató lehet, de a reneszánsz korban jellegzetes viseletnek számított a férfiak körében. Az ifjak lábaira feszülő harisnyák jobb szára fehér, míg a bal szára kék színű. Ennek az oka valószínűleg nem valami divathóbort, hiszen az Orsini család címere is kék-fehér színű. A harisnya színével tehát a család hadaihoz való tartozásukat fejezték így ki.
A komoly hangvételű jelenetben egy kedves kis részletet is felfedezhetünk! A térdeplő Orsini lábainál ugyanis egy barna bundájú kiskutya kucorog. A kutyát gyakran a bátorság és az állhatatosság szimbólumaként használták. Ha érdekelnek a különböző kutya ábrázolások a művészet történetében, akkor ajánlom az alábbi cikket: Kutya a képzőművészetben. | Kutyatár | Kézikönyvtár (arcanum.hu)
A nevem Bors Georgina, végzős hallgató vagyok az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán látássérült személyek pedagógiája szakirányon.
2021 január 14-én és 15-én részt vettem a Budapest Fejlesztési Központ szervezésében egy olyan Online konferencián, ahol a jövő vasútállomásairól, megállóhelyeiről és pályaudvarairól gondolkodtunk. Erre azért volt szükség, mert a Budapest Fejlesztési Központ egy olyan vasútállomás-tervezési útmutatót állít össze, amely a továbbiakban sorvezetőként szolgálhat valamennyi elővárosi vasúti megálló, állomás kialakításához, illetve a hév-megállók tervezéséhez.
A klasszikus művészet szentélye, a Szépművészeti Múzeum Schickedanz Albert és Herczog Fülöp Ferenc 1905-1906
A Hősök tere (1. kép) Budapest egyik leglátogatottabb turisztikai csomópontja. Emellett érdekessége az is, hogy a teret meghatározó valamennyi építészeti alkotás egy ember nevéhez fűződik. Ő Schickedanz Albert, aki a Műcsarnokot, a Milleniumi Emlékművet és a Szépművészeti Múzeumot is tervezte. A Milleniumi ünnepségsorozat során kialakított téren két monumentális épület található, mindkettő a művészet otthona. A Műcsarnokkal, amely a kortárs képzőművészet bemutatkozó helye, egy korábbi narráció során már megismerkedhettünk. Az épület vélhetőleg a honatyák tetszését is elnyerte, így a Hősök terén körbe pillantva találkozhatunk Schickedanz egy másik főművével is, amelyet az épületre kiírt pályázaton nyertes tervei alapján építettek meg. Az építésére a Főváros ingyenesen ajánlotta fel a területet, ahol addig a Feszty körkép bemutatására szolgáló Rotunda – neve is mutatja, hogy kör alakú- épülete állt.
A Szépművészeti Múzeum épülete a neoreneszánsz és neoklasszicista építészetnek szép példája. Az építészeti stílushoz híven az antik görög és római épületek elemeit használja fel, azok elrendezési elvét és megoldásait követi. Ez a döntés nem véletlen, hiszen a klasszikus stílus az időtlenség és az érték érzetét kelti és mély tiszteletet vált ki a szemlélőből. Elrendezése, komoly és letisztult megjelenése templom hatását kelti, ez pedig tökéletes otthont biztosít a Szépművészeti Múzeum gyűjteménye számára, amelynek egy-két izgalmas darabjával a következő hetekben ismerkedünk meg.
A világos kőből készült elemei nyári napsütéskor szinte vakítják az ember szemét, de ez a nagy „fehérség” csak a 19. század találmánya, mára pedig már a hófehér oszlopok tűnnek számunkra hitelesnek, pedig a valóságban az antik görög épületek és szobrok is festve voltak, gazdag színeikkel kápráztatták el a korabeli szemlélőjüket.
Figyeljük meg a Schickedanz Albert és Herczog Fülöp Ferenc tervei alapján 1900 és 1906 között létrejött épület egyes klasszikus elemeit, hogy jobban megértsük, miből ered klasszikus szépsége. Az épület karakterét meghatározó részletei közül itt csak kettőt emelek ki: az oszlopokat és a homlokzat leglátványosabb elemét, a szobrokkal ékesített timpanont. Az oszlopfők (2. kép) a klasszikus antik oszloprendek közül a korinthoszihoz, a legbonyolultabbhoz hasonló. Ez az oszlopfő akantuszlevelek, indák és csiga formájú díszek alkotta dekoratív csokorként írható le. Kőbe vésve azonban igazán elegáns hatást kelt a levél kecses hajlása és összetett formája. A gazdag növénycsokor pedig szépen koronázza a hatalmas átmérőjű, bordázott oszlopokat.
Az oszlopok tetején párkányok pihennek, ezeken nyugszik a timpanon, ez a háromszög alakú építészeti elem, amelyben harci jelenetet megörökítő szoborcsoport látható (3. kép). A jelenetnek is erős antik kapcsolódása van, ugyanis a mozgalmas szoborcsoport a kentaurok és a laphiták csatáját jeleníti meg. A laphiták félig mitologikus, félig történelmi thesszáliai népek voltak, akik több északi görög törzs legendáiban előfordulnak, tehát létezésüknek lehetet valós alapja. Valószínűleg Görögország egy hegységekkel övezett síkságának, Thesszáliának őslakói voltak, akiknek természetes ellenségei a kentaurok voltak. Ezek az emberi felsőtesttel és ló alsótesttel született lények vadságukról voltak híresek. A timpanonban ábrázolt legenda szerint Peirithoos, a Thessáliában élő lapitha törzs királya és Hippodameia esküvőjén vendégként vettek részt a kentaurok, de igencsak felöntöttek a garatra és a bor hatására szinte eszüket vesztve erőszakoskodni kezdtek a nőkkel. Ekkor harc tört ki a lapithák és a kentaurok közt, amely sok életet követelt, de a csata a laphiták győzelmével zárult, a kentaurokat pedig elűzték a vidékről. A szoborcsoport alakjai érzékletesen adják vissza a történetet, Az atletikus testalkatú laphita férfiak heves párharcot vívnak az ördögi ábrázatú kentaurokkal. Némely laphiták pedig botokkal készülnek lesújtani a redőzött klasszikus ruhát (peplosz) viselő, az erőszaknak ellen állni próbáló nőkkel viaskodó kentaurokra. A háromszög forma hatására az alakok a szélső csúcsok felé haladva először csak térdre ereszkednek, majd az egészen a sarkokban ábrázolt figurák már fekve figyelik a dulakodást. Összességében elmondható, hogy a heves mozdulatok olyan élethűen adják vissza a harc hevét és lendületét, hogy néhol az az érzésünk lehet, hogy megmozdulnak a több száz éve a timpanonban lévő alakok.
Érdemes meghallgatni Kovács Vera, a múzeum munkatársának bemutatóját a múzeum történetéről is. TEXTÚRA 2020 // ÉPÜLETTÖRTÉNET – Kovács Vera tárlatvezetővel – YouTube
Budapest tele van mesélő házakkal. Olyan épületekkel, amik nemcsak egykori lakóik által mesélnek, de már az utcán mellettük elhaladva is beindítják a képzeletünket, bár a hétköznapi rohanásban, forgatagban hajlamosak vagyunk leszegett fejjel elhaladni mellettük. Pillantsunk fel egy kicsit az egykori császári és királyi fényképész házára, ami ma is a fotográfia otthona.
Az 1894-ben elkészült épület három fő részre bontható. (1. kép) Az utcával érintkező földszint színpompás zöld-sárga mázas kerámiával fedett, innen nyílik az elegáns előcsarnok. Jelenleg a szomszédos Thália Színház jegyirodája, illetve egy kávézó található ezen a szinten. Az első emeleten lehetett a lakószint, itt két díszes keretezésű ablak között balusztrádkorlátú erkélyt láthatunk. A balusztrád, másik nevén báboskorlát gyakori építészeti elem. Lépcsők korlátjaként, erkélyek és teraszok lezárásaként gyakran találkozhatunk vele. A sok esetben kőből készült elem leginkább karcsú vázához vagy ha modern hasonlatot keresnénk, tekebábhoz hasonlít.
A második emeleten rendezték be az egykori napfényműtermet, ahol az elsősorban gyermekfotóiról híressé vált Mai Manó dolgozott. (2. kép) A terem mai napig látogatható és üvegezett terében nem is vitás, hogy honnan kapta a nevét. Az épületen kívülről is hangsúlyos szerepet kap a napfényműterem zárt erkélye, amelynek vasszerkezetet csavart oszlopok és reneszánsz kódexekből ismert növényi díszek, levelek és indák sűrű és aprólékos rajzú szövevénye adja. A zárterkély két oldalán a homlokzaton egy-egy szoborfülkét láthatunk. A fülke két oldalát féloszlopok díszítik, amiknek talapzatán kedves kis puttófejek láthatók, a fejezetüket pedig korintoszi oszlopfő inspirálhatta, tetejüket timpanon, háromszög alakú dísz zárja le. A fülkék hátoldalát óriási méretű kagyló díszíti, előttük pedig csábító szépségű nőalakok pózolnak. A jobb oldali fülkében a ruhátlan nőalak ölét szemérmesen takarja el egy kisebb lepel, hajában talán babérkoszorú. Elmerengve tekint az ég felé, lábánál olvasó kisgyermek kucorodik. A bal oldali fülkében álló nőalak mozdulata dinamikusabb, köpenyét háta mögött mintha valami szellő lebbentette volna meg. Lábánál üldögélő kis puttó (szárnyas angyal fiúcska) kezében egy kis madarat nyújt felé. A díszítés stílusa neoreneszánsz elemeket sorakoztat fel: kacskaringó növényi indák, levelek, a régi könyvek grafikai díszítését idéző aprólékos elemek, oszlopok, párkányok. Érdekesebb azonban a díszítések finomságánál azok anyaga. Ugyanis mind a fülkék, mind a szobrok által nem fedett felületeket takaró dísztéglák a Zsolnay gyár által szabadalmaztatott pirogránitból készültek. Az épületek kerámiával való burkolása évezredes hagyományokra tekint vissza, ám Zsolnay Vilmos találmányáig ezek a díszek ki voltak téve a környezeti hatásoknak, főként a fagynak. A pirogránit sikerének a titka viszont épp a hidegnek, fagynak és nedvességnek való ellenállása. A nevében a pyro szó azt jelzi, hogy nagyon magas hőmérsékleten égetik ki az anyagot, míg a gránit tartósságát jelzi. A fülkében álldogáló nőalakok bronzból készültek.
Az épület harmadik szintjén a két szoborfülek felett balusztrád korlátos erkélyek találhatók. Közöttük, a napfényműterem zárt erkélye felett három ablak és a felettük, a tető alatti falrészt díszítő festmény látható (3. kép). Az idő igencsak megrongálta a képet, így a szürkévé piszkosult jelenet az utcáról alig látható már, de két nőalakot és a közöttük repkedő puttók alakja még kivehető. A bal oldalon vörös lepelbe burkolózott nő régi típusú fényképezőgép lencséjét igazgatja a nézőnek háttal ülve. A jelenet jobb oldalán kék lepelben talán valamilyen lámpát vagy más fényforrást tart. Közöttük huncut puttók hadakoznak.
Ma a Mai Manó Ház kiállításai látogathatók az egykori terekben, így nyitva tartás idején ízelítőt kaphatunk az egykori fényűző műterem hangulatából. A bejárati kapu kovácsolt vas kapuja mellett a falat kékes-zöld mázas kerámia burkolja, rajta mustársárga díszeket találunk (4.kép). A kapu felett gyümölcsökkel és zöldségekkel megrakott füzért mintáztak kerámiából, a sárga máz csak úgy csillog a kukoricacsöveken, kerekded almákon. A két füzér között női fej látható. Nyakában gyöngysor, fején sisaknak is beillő fejdísz. Személytelenül és tartózkodóan tekint le a kapun belépőkre. A kompozíció két sarkában a művészetre utaló, apró jeleket fedezhetünk fel. Egyik oldalon fúvós hangszerek csoportját, míg a másikon festőpalettát. Ezzel a díszítéssel a fényképész tevékenységének művészi értékét hangsúlyozhatta.
További díszei az épületnek a kaput és az ablakokat keretező oszlopok, valamint növényi indákkal, virágfűzérekkel, marcona szakállas férfiakat idéző maszkokkal ékesített félköríves ablakkeretek is. Az egyik ikonikussá vált eleme azonban az a kis puttó alak (5. kép), amelynek lábai helyett mintha csak növényi indák lennének és kezében az építtető foglalkozására utaló fényképezőgépet tart.
Ha szeretnéd még alaposabban megismerni a házat, akkor ajánlom Kincses Károly érzékletes leírását KINCSES KÁROLY: A MAI MANÓ HÁZ (maimano.hu)
