A “Vizuális kultúra mindenkié”

Fra Angelico: Jelenetek a sivatagi remeték életéből (Thebais)
1417–1423 körül, Régi Képtár

(A képek forrása: Szépművészeti Múzeum, https://www.szepmuveszeti.hu/mutargyak/jelenetek-a-sivatagi-remetek-eletebol-thebais/)
tempera, nyárfa, 73,7 × 105,5 cm

Fra Angelico (kiejtése: fra andzseliko) Domonkos-rendi szerzetes és firenzei festő volt, az olasz reneszánsz egyik legjelentősebb művésze. Egy Firenzéhez közel eső kisvárosban született, valamikor 1387 és 1395 között, a pontos dátum azonban nem ismert. Húszéves lehetett, amikor egy prédikáció olyan erős hatással volt rá, hogy testvérével együtt belépett a dominikánus rendbe. A Fra Giovanni (Giovanni testvér) nevet vette fel, az Angelico (vagyis angyali) névvel a rendtársai ajándékozták meg.

Festői munkásságát miniatúrafestőként kezdte. Noha az általa vezetett kolostori műhely évtizedeken át a firenzei miniatúrafestészet központja volt, sajnos, csak néhány alkotása maradt fenn az utókor számára.

1436-ban a dominikánus szerzetesek megkapták a firenzei San Marco-kolostort és templomot, melynek belső dekorációját Fra Angelico és rendtársai készítették. Később IV. Jenő volt az első pápa, aki Rómába hívta, hogy a Vatikánban freskókat fessen, majd V. Miklós pápasága idején festette ki a vatikáni palota pápai kápolnáját, melynek freskója ma is a Vatikán egyik büszkesége.

1455-ben hunyt el Rómában, alig néhány héttel V. Miklós pápa halála előtt. 1982-ben avatták boldoggá.

A narráció eheti képeinek címe: Jelenetek a sivatagi remeték életéből, mely az egyiptomi Théba városa melletti sivatagba visszavonult, egyedül vagy kisebb csoportokban élő személyek, vagyis a remeték életét ábrázolja. A sziklás tájban elszórt jelenetek a sivatagi atyák jellemző, hétköznapi tevékenységeit szemléltetik, egyben hangsúlyozzák a közöttük fennálló harmonikus, támogató kapcsolatot is. A késő középkorban a sivatagi atyák története népszerű volt a különböző szerzetesrendek és a laikusok körében is, mert a remeték példamutató élete mintaként szolgált a spirituális tökéletesség eléréséhez.

A kép eredete kalandos: valaha egy körülbelül 2 méter széles festmény bal felét alkotta, és a most hiányzó jobb fél korábban egy firenzei gyűjteményben volt. A két töredék közötti rész sajnos mára elveszett, ezt más, szinte azonos kompozíciójú festmény alapján képzelhetjük el. Ezeknek a képeknek a szerzősége, pontos keletkezési dátuma és viszonya mind-mind vitatott.

(1. kép)

A kép szereplőinek választott sivatagi remeték azok az ókeresztény egyiptomi remeték, akik a 3. századtól kezdve – Szent Antal példáját követve – a Nílus menti sivatagba visszavonulva éltek önmegtartóztató életet és ezzel megteremtették a keresztény szerzetesség alapjait. Úgy gondolták, hogy az Istennel való párbeszédhez a világi élettől és kísértésektől való visszahúzódás és a magány csöndje a legmegfelelőbb, és erre a legalkalmasabb hely a sivatag. Öltözékük általában teveszőr csuha volt övvel és mezítláb, szandál nélkül jártak. Csak betegség, vagy az időjárás szélsősége miatt (a tél hidege vagy a nyári talaj forrósága idején) húztak sarut a lábukra. Mind tartózkodtak a hajvágástól és soha nem borotválkoztak.

(2. kép)

A képen egy tájat látunk messziről, rajta sok szereplő. Az arányok nem valósak, de a reneszánsz kezdetén (időben közvetlenül a gótika után vagyunk, a 15. század elején) a perspektíva (mi van közel és mi van távol és ezeket hogyan mutatjuk be a képeken) és a természeti arányok ábrázolása még nem volt sem elvárás, sem bevett szokás.

A kép alján egy vastag zöldes sáv, mely egy folyót ábrázol (valószínűleg a Nílust). A vízen vitorláshajók, fehér vitorlákkal, csónakok, rajtuk evező alakokkal és egy szürke kis sziget, a sziklákon épületekkel, világítótoronnyal és egy sziklacsúcsra épített templommal.

A folyó partját világos homok borítja, a távolban, a kép tetején feketébe vész az ég alja. Jobb oldalon nagy szürke sziklák, középtájon barna hegyek, közöttük itt-ott fák, füves domboldalak, világos hegyi utak.

A jobb oldali nagy szürke sziklákon itt-ott barna csuhás szerzetesek, hol egyedül, hol kettesével, beszélgetve. A csuha a szerzetesek durva szövésű öltözete, mely bokáig ér, általában barna színű, mint egy zsák és kapucnija is van. A szerzeteseknek hosszú szakálluk van, közülük sokan kopaszodnak, két oldalt őszbe forduló hajuk hosszú, gondozatlan. Alakjuk igen apró a tájban, ezért arcuk nem látszódik. Van közülük olyan, aki az eget kémleli, mások a tevékenységükkel vannak elfoglalva. A hegyről egy szerzetes egy nagy szarvason ülve jön le, akinek méretes agancsa van, de jámboran baktat le a lovasával. Mögötte egy másik szerzetes sétál, botjára támaszkodva, hátán batyuval.

Egy hátán málhát cipelő szamarat terelget egy alak, kezében bot, azzal próbálja jó irányba tartani az állatot. Egy szent képe előtt egy idős szerzetes ül imába merülve, mintha a képpel beszélgetne.

Egy kis pirosra festett szerzetesi lak előtt konyhakert, amiben két alak szorgoskodik: egyikük kapál, a másik ezt figyeli. Itt találjuk talán az egyetlen nőalakot, ebben a kis kertben dolgozva, hiszen rajta mintha szoknya lenne, fején pedig főkötő, de könnyen lehet, hogy csak megviccel minket, nézőket, a szerzetesek földig érő csuhája.

A barna hegy tetején egy fa alatt térdepel egy imádkozó alak, az égre tekint, miközben egy glóriát viselő szent ereszkedik alá az égből feléje.

A hegy lábánál a fák alatt egy ruhátlan remete imádkozik a térdeire borulva, hosszú haja egészen a földig ér és eltakarja meztelen testét. Tőle pár lépésre egy botokra támaszkodó görnyedt férfi, felette egy sziklán egy szerzetes éppen vizet húz fel a sziklán megbúvó kis háza előtt állva.

A kép közepe táján, a hegyek ölelésében fehér templom áll, középen egy keskeny, hosszúkás toronnyal, magas, kecses ablakokkal szabdalva. Balról mellette fekete ruhás szerzetesek csoportja imádkozik éppen, mialatt férfiak a vállukon hoznak egy hordágyat, rajta egy ülő alakkal.

A képen azok az alakok, akik nem a saját lábukon közlekednek, azok vagy szarvason (valamilyen agancsot viselő korabeli állat) ülnek, vagy kézikocsin húzzák őket (egy másik ember húz egy kerekes kis kocsit, melyen egy személy fér el), vagy két alak fog közre egy harmadikat, akit két hosszú bot közé erősített hordozóban visznek, mintha egy kis batyuban ülne az a harmadik.

A kép előterében, mintha hozzánk közelebb esne, a folyó mellett, szerzetesek érkeznek egyenként egy halott ravatalához: az elhunyt társuk feje körül glória, egy piros és mintás szövettel borított ravatalon fekszik, a többiek körülötte gyűlnek, egyik társuk, díszes, bordó ruhában, tehát nem remete, a halottat búcsúztatja, egy másik felolvas valamit. Ezek a szerzetesek fehér és fekete papi öltözetekben vannak.

Artist: Fra Angelico
tempera, poplar
73,5 x 105 cm

A narrációt készítette: Rácz Márta

AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület

A „Vizuális kultúra mindenkié”FOF2021 projektünket a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és az EMMI támogatja.