Milleniumi Emlékmű
Schickedanz Albert, Zala György

Az 1896-os milleniumi ünnepségek óriási változást hoztak Budapest életében. Ha a Földalatti vasúttal, azaz az egyes metróval utazunk vagy éppen a Szabadság hídon sétálunk át, jusson eszünkbe: mind a Honfoglalás ezredik évfordulóját ünneplő eseménysorozat tiszteletére épült meg. Az 1896. május 2. és október 31. között zajló ünneplésnek persze még számtalan épület köszönheti létét, de mégis a Hősök terén álló Milleniumi Emlékmű az, ami több, mint száz éve őrzi az emlékét a nagyszabású eseményeknek. Még akkor is, ha különböző problémák és nehézségek miatt csak tíz évvel később, 1906-ban vehette át a főváros a szoborcsoportot. Az emlékmű építészeti elemeit Schickedanz Albert tervezte, a szobrok megtervezésével pedig a kor sikeres művészét, Zala Györgyöt kérték fel.

Ezen a héten a Gábriel arkangyal által koronázott, a Hét vezér által díszített központi elemet vesszük szemügyre (1. kép). Kezdjük a tetején, az 1900-as párizsi világkiállításon nagydíjat is nyert. Az arkangyal 480 centiméter magas bronz szobra egy 36 méter magas, korinthoszi oszlopfővel díszített kőoszlop tetején kapott helyet. Az arkangyal mellét kidüllesztve, félelmetes méretű szárnyát kitárva áll az oszlop tetején. Erős, hatalmat sugárzó szárnyak ezek, a szobrász tökéletesen dolgozta ki az utolsó tollat is rajta. A vállig érő hajú fiatal férfi képében megjelenő angyal fejét felszegve, érzelmektől mentes, szenvtelen arccal tekint le az alatta felvonulókra. Erős, izmos karjaiban a Szent Koronát és a kettős keresztet tartja az ég felé. Míg a bronzból készült szobor már patinásodni kezdett, jellegzetes kékeszöld színt véve fel, addig a korona és a kettős kereszt aranyozott felülete szinte szikrázik a napsütésben. Testét földig érő bő köntös fedi, amelyet az alakkal szembe fújó szél lágyan redőz, a szellőnek köszönhetően az öltözék kettős hasítékánál az arkangyal lábai is láthatóvá válnak. Ettől a megoldástól könnyeddé válik az irtózatos méretű figura. A legenda szerint éppen így látta álmában Szent István, az államalapító is Gábriel arkangyalt.

Az angyalt tartó kőoszlop lábazatán kaptak helyet a honfoglaló hét vezérnek elképzelt alakjai. A mára már patinásodó bronz szobrok férfialakjai lovaikon ülve, harci öltözetet magukra öltve, elszántan tekintenek ránk. Bal oldalon hátulról előre haladva a kezében zászlót tartó Töhötöm, Ond és Kond látható (2. kép), míg jobb oldalon szintén hátulról előre Tas, Huba, Előd jelenik meg, élükön Árpád magyar nagyfejedelem ül lován (3. kép). Ruházatukat megfigyelve azonban nem a honfoglaláskori viselet darabjait ismerhetjük fel, némelyikükön mintha 17. századi süvegeket fedeznénk fel, sőt mi több, az is ellent mond az iskolában tanultaknak, hogy némelyikükön még súlyos láncinget és nadrágot is felfedezhetünk. Ez aligha lehetett a szélsebesen lovagló magyarok öltözködésének darabja! Néhol viszont nomád, szinte sámánisztikus elemekkel ruházta fel az alakokat a szobrász. Huba lovának fejét óriási szarvas agancsok védik, de ugyanígy egy agancs látható Előd fején is. Valószínűleg a fegyvereket elnézve is találnánk ilyen korhűségre fittyet hányó megoldásokat, akárcsak a Huba kezében látható lándzsára gondolunk. No, de nem is a korhűség miatt olyan lenyűgöző a hét vezérnek a szobra! Inkább méltóságteljes testtartásukról, félelmet nem ismerő tekintetükről. Ennek egyik legjobb példája maga Árpád. Jobb kezében tartott buzogányának fejét combjára támasztva kihívóan, egy hadvezér elszántságával tekint maga elé. Érdemes még egy kis figyelmet szentelni a vezérek paripáinak. A pompás állatokat éppolyan részletgazdagon mintázta meg Zala, mint a vezérek arcát, ruházatának és fegyvereinek díszítését. A lovak mindegyike mintha más lélekállapotban lenne. Egyikük fejét leszegi, lába merev, míg a másik érdeklődve tekint társai felé, megint másik tartásából izgatott várakozás, a haladás vágya sugárzik.

Összességében elmondható, hogy mindegyik alak a hősiességet árasztja magából, beállításuk kissé mesterkélt és színpadias, ez viszont egy percig sem zavarhat minket, hiszen Zala György szoborcsoportja tökéletesen eléri célját több, mint száz év távlatából is: a honfoglaló ősök iránti tisztelet kifejezése.

Jövő héten az emlékmű királyszobraival ismerkedünk, de addig is érdemes megismerni magának a térnek a történetét is, ehhez ezt a videót ajánlom: A Hősök tere – YouTube.

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Id. Lucas Cranach: Salome Keresztelő Szent János fejével
1530-as évek

A Szépművészeti Múzeum sok csodálatos festményének alapját adják bibliai történetek, El Greco Krisztus az olajfák hegyén című munkáját már alaposabban megismerhettük. Lucas Cranach festményével a XVI. század eleji németalföldi festészet területén barangolhatunk.

A bibliai történet szerint Salome zsidó hercegnő, Heródes mostohalánya volt. Egy ízben Heródes lakomát tartott és azon Salome olyan gyönyörűen táncolt, hogy ezért bármit kérhetett. Anyja mélységesen gyűlölte Keresztelő Szent Jánost, aki nyíltan támadta Heródessel való házasságát, hisz annak előtt éppen Heródes testvérének felesége volt. Így anyja rávette Salomet, hogy Szent János fejét kérje táncáért fizetségként.

A történetet az évszázadok alatt számtalanszor megfestették, Cranach művének segítségével a 16. század világába tekinthetünk be. Festményén Salome ugyanis a készítés idejének megfelelő ruhát visel. A kerek, hófehér arcú németalföldi szépség szőke haját fehér gyöngyökkel díszített háló fogja össze, frizuráját vörös bársonykalap koronázza, amit nyolc fehér toll keretez. A fiatal nő elszántan -sőt kihívóan- tekint a kép nézőjére, ruhája előkelő származást és gazdagságot sejtet. Elegáns ruhája aranybrokát anyagból készült, feketével hímzett gazdag növényi és virágdíszítés fedi. Ruhája szabadon hagyja vállait, ujjain két helyen is meleg hatást keltő sötétzöld bordázott bársony anyag töri meg az aranybrokát pompáját. Korabeli jellegzetesség, hogy a könyök részénél fehér inganyag buggyan ki. Az ábrázolt nő vagyonos helyzetét jelzik ékszerei is. Mellkasát két sorban súlyos sodrott aranylánc keretezi. Furcsa mód éppannyira tűnik rabláncnak az ékszer, mint a hatalmának és jelentős anyagi helyzetét jelképező státuszszimbólumnak. Kecses nyakán egy sokkal finomabb nyakéket pillanthatunk meg. A nyakpántszerű ékszeren vörös és zöld drágakövek láthatók foglalatukban, az ékszer széléről fehér gyöngyök csüngnek.
Kezében egyszerű, mindenféle díszítés nélküli fém tálcát tart. Ezen látható Keresztelő Szent János levágott feje. Az egykor életteli fej, most száját kissé kitátva, de tekintetét az ég felé fordítva fekszik a tálon. Nyakán sokkolóan élethű a vágás. Maga a tett, a levágott fej véres látványa teljesen új megvilágításba helyezi a fiatal nő arckifejezését. Már nemcsak kihívó, hanem egyenesen kegyetlen, mindenre képes női démont láthatunk benne. Az elegáns dáma tehát a csáberejével bármit elérni képes, a férfiak világára végveszélyt hozó nő képében jelenik meg Cranach festményén.

Vessünk egy pillantást azonban a fiatal nő mögött látható tájképre is, amelyre a nő mögött lévő ablakon keresztül pillanthatunk ki. A táj jellegzetesen vadregényes német táj fenyvesekkel, kristálytiszta vizű hegyi tóval, a sziklákon álló várkastéllyal. Ez a kissé ridegnek tűnő természeti háttér is felerősíti bennünk a vérszomjas tetthez, a szent lefejezésének óhajához szükséges hidegséget, érzelmek nélküliséget.

Néhány gondolat a művészről:

A festő 1472-ben született Bajorországban, apja is festő volt. Festményei mellett grafikai munkáiról is ismert, fametszetei is híresek. Élete és munkássága összefonódik korának politikai és vallási eseményeivel, későbbi lakhelye és műhelyének helyszíne az a Wittenberg, ahonnan Luther protestáns tanai elkezdik meghódítani a világot. Olyan jelentős szerepet vállalt a tanok művészeti eszközökkel való terjesztésében, hogy a protestáns egyházi festészet megalapítójának is tartják.

A Szépművészeti Múzeum Cranach a Krisztus és a házasságtörő asszony című képének audioguidejából többet is megtudhatsz a művészről és stílusáról: 28. Id. Lucas Cranach: Krisztus és a házasságtörő asszony / Salome by Szépművészeti Múzeum (soundcloud.com), illetve érdemes meghallgatni a Cranach életéről szóló animációs kisfilmet is:

Fotó: Id. Lucas Cranach: Salome Keresztelő Szent János fejével, Szépművészeti Múzeum Budapest

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Girolamo Romanino: Agostino Barbarigo dózse zászlót ad át Niccolo Orsininek

1508-1509 körül

A Szépművészeti Múzeumba betérve több ezer év kincsei között válogathatunk. Az egyiptomi, az antik, a régi szobor és régi magyar gyűjtemény, a grafikai gyűjtemény vagy a régi képtár felbecsülhetetlen értékű műtárgyakat őriz. Innen válogatunk a következő pár hétben.

Az első legyen egy technikailag is nagyon izgalmas kép, Girolamo Romanino Agostino Barbarigo dózse zászlót ad Niccolo Orsininek című alkotása. A kissé kopottas, tompa színű festményen a reneszánsz épületek között bontakozik ki a jelenet. A színek visszafogottsága talán furcsa lehet egy festmény esetében, azonban ez igazából egy freskó, tehát falkép, amelyet egy különleges technikával választottak le a falról és rakták át vászonra mint hordozóanyagra, hogy az épület pusztulása vagy átépítése után is megmaradhasson az utókornak. Közelebb lépve a képhez néhol láthatjuk is előbukkanni a vásznat, sőt egy-két helyen még olyan falfirkákat is felfedezhetünk, amelyeket még akkor véstek a képbe, amikor az a falon volt.

Az óriási méretű képen (300 x 371 cm) tehát közel embernagyságú alakokkal van dolgunk. A jelenet hátterében a perspektíva szabályai szerint megfestett város épületei sorakoznak. A fehér falakat vöröses barna sávok díszítik az árkádos ablaksorokat keretezve. A kép jobb oldalán, háttal a nézőnek lépcsőn halad felfelé egy tollas kalapot viselő udvaronc. Talán a lépcső tetején rá váró idős férfihez, gazdájához siet. Az ősz szakállas, bő tógára emlékeztető reneszánsz köpenyt viselő férfi mögött az udvar további tagjai, beszélgető férfiak láthatók. A kép középpontjának a háttérben tornyos épületet pillanthatunk meg, amelytől egy folyó választ el minket. A fénylő, csillogó víztükör érzékelteti a folyót, amelynek partján csónakok és újabb nyüzsgő embercsoport látható.

A perspektíva felfedezését a reneszánsz művészetnek tulajdonítják. Célja, hogy a festmény sík felületén ábrázoltakat térbelivé tegye. Ezt úgy érik el, hogy a nézőhöz közelebb álló tárgyakat nagyobbaknak, míg a távolabbakat kisebbnek ábrázolja. Tehát egy és ugyanazon tárgyat eltérő méretűként ábrázolják a nézőtől való távolsága alapján. A másik ábrázolási szabály, hogy a távolba vezető vonalak látszólag egymásfelé közelednek és egy távoli pontban, az ún. enyészpontban találkoznak is. Ezt leginkább az épületek és utak megfestésekor tapasztalhatjuk és ezt a hatást érzékelhetjük Romanino városának ábrázolásakor is. A Barbarigo és Orsini találkozásának helyet adó teret övező épületek falainak vonalai egy ilyen képzeletbeli pont felé közelednek.

Térjünk vissza a jelenet főszereplőihez. Elsőként Agostino Barbarigo dózsét vegyük szemügyre. Az ősz szakállú férfi barna köpenyt visel. A fehér prémgallérral díszített drága ruhadarabnak valószínűleg komoly súlya lehet. A földre omló anyag redői érzékeltetik ezt. A férfi fején a dózsék, a velencei köztársaság választott vezetőinek jellegzetes süvegét viseli. Ez a fejfedő jellegzetesen vörös színű, hátsó részén kicsúcsosodik, a homlokot övező részén mintha korona pántja díszítené. Festményünkön is arannyal díszített sáv jelzi ezt a részt. A dózse tehát a köztársaság nagyhatalmú vezetője volt. Barbarigo a dózsei tisztséget 1486-tól 1501-ben bekövetkezett haláláig töltötte be. Előtte térdel Niccolo Orsini, a velencei sereg vezére. A kopasz, testes férfi karddal az oldalán, páncélba öltözve veszi át a zászlót a rá letekintő dózsétól. A zászló átadása a hadvezéri megbízatást jelképezi. Ebben az időben Velence komoly harcokat vívott az Oszmán Birodalommal, így Orsini fontos feladatot kapott.

A zászló átadását, a két alakot szemlélő fiatal férfiak csoportjai veszik körül. A jobbára hosszú hajú, kalapot viselő ifjak öltözékének jellegzetes darabja a harisnyanadrág. Ez a mai szemmel megmosolyogtató lehet, de a reneszánsz korban jellegzetes viseletnek számított a férfiak körében. Az ifjak lábaira feszülő harisnyák jobb szára fehér, míg a bal szára kék színű. Ennek az oka valószínűleg nem valami divathóbort, hiszen az Orsini család címere is kék-fehér színű. A harisnya színével tehát a család hadaihoz való tartozásukat fejezték így ki.

A komoly hangvételű jelenetben egy kedves kis részletet is felfedezhetünk! A térdeplő Orsini lábainál ugyanis egy barna bundájú kiskutya kucorog. A kutyát gyakran a bátorság és az állhatatosság szimbólumaként használták. Ha érdekelnek a különböző kutya ábrázolások a művészet történetében, akkor ajánlom az alábbi cikket: Kutya a képzőművészetben. | Kutyatár | Kézikönyvtár (arcanum.hu)

Somogyi-Rohonczy Zsófia

A Lindenbaum-házak
Levegő és Föld őselemei

Budapest a legváratlanabb helyen lep meg minket csodákkal. A legtöbb épület málló pompájával vívja ki szomorkás csodálatunkat, de szerencsére van pár gyöngyszem, amik felújítva ejtenek rabul minket. Ilyen a terézvárosi egykori Lindenbaum-házak egyik megmaradt homlokzata is.

A szecessziós díszekkel ékesített épület az Izabella utca végén, a Ferdinánd-hídtól csak pár lépésre fekszik, a mellette elhaladó trolibusz ablakán kinézve sokaknak okozva szép pillanatokat. Spiegel Frigyes és Weinréb Fülöp építészpáros eredetileg két ház, az Izabella utca 94-96. homlokzatát tervezték meg szecessziós stílusban, a négy őselem szimbólumaival. A házakat megrendelőjükről, Lindenbaum Sándor és Győző olajmágnásokról Lindenbaum-házaknak is hívják. Mára sajnos csak a Föld és Levegő elemeit gazdagon bemutató 94-es szám csodálható meg. A mellette álló ház romos homlokzatán a Víz elemeiből már szinte semmi se fedezhető fel, a Tűz elemét pedig csak egy árva sárkány őrzi.

A háromemeletes épület ablakai, formái egyszerűek. Akárcsak egy sima vászon, helyet ad a pompázatos díszeknek. (1. kép) A halványzöld homlokzaton azonban vörös, zöld, arany díszek sorjáznak. A harmadik emeleti ablaksor alatt húzódik a Víz alapelemet megjelenítő figurák sora. A domborművekkel díszített sávban (másnéven fríznek is nevezik ezt az építészeti elemet) szimmetrikusan jelennek meg az alakok. A középpontban bájosan mosolygó aranyozott napkorong látható, ezt követi a repülő madarakat ábrázoló sáv. A madaraknak felismerjük a szárnyait, kidolgozott tollazatukat, csőrüket és valamennyi testrészüket, mégis sablonos megjelenésűek. Jellemzően kétféle méretben jelennek meg viszonylag sűrű rajban a nap felé „repülve”.

A ház szélei felé haladva újabb aranyozott medálszerű díszítőelemmel találkozunk. (2. kép) Lángok között medúzafőre lelünk. A Medúza az ókori mitológiából ismert lény, az úgynevezett gorgók egyike. A történet szerint Medúza eredetileg két nővérével gyönyörű lányok voltak, de magukra haragították Pallasz Athénét, így ő elcsúfította őket. Hajuk helyén kígyók tekeregtek, aranyszárnyuk, éles foguk volt, pikkely fedte testüket, de disznóagyaraik sem tették őket vonzóbbá. Aki csak rájuk nézett, kővé meredt. A három testvér közül csak Medúza volt halandó, őt Perszeusz ölte meg a legenda szerint. A Medúza főből az évezredek során klasszikus díszítő elem lett és már mi sem változunk kővé, ha a Lindenbaum-ház homlokzatán meglátjuk. A frízen tovább haladva a ház szélei felé ismét a madarak sorával találkozunk, ezúttal viszont irányt váltanak és a falak felé haladnak. A fríz legszélső figurái meztelen, hosszú hajú fiatal lányok, akik felhúzott lábbal kuporognak. Kezükben a szél által meglebbentett anyagot tartanak. A madarak és lányok figurái között aranyozott ötágú csillag látható. Formája a kommunizmus jelképeként ismert csillagot idézi, de a ház építésekor (1896-1897) a politikai irányzat még nem határozta meg a jelkép használatát. Az ötágú csillag, pentagramma az ókortól használatos jelkép. Babilóniában az öt irányt és ezzel együtt öt bolygót jelképezett, a középkorban pedig már az öt őselem megjelenítésére szolgált (az ötödik őselem az idea, azaz szent dolog volt).

A Föld őselemének jelképeit az első emeleti ablaksor alatt húzódó sávban, frízben találhatjuk. Mintha csak a paradicsomi kert elevenedne meg. (3. kép) Itt nincsen egy olyan központi elem, aminek két oldalán, szimmetrikusan sorakoznának a díszítőelemek, de itt is jellemző a Levegőnél tapasztalt ismétlődés. A bejárati kapu felett, a középponti tengelyben dús lombozatú és gyökérzetű fa két oldalán vörösesbarna rókapár látható. Farkukat felfelé kanyarítva tekintenek fel a fára. Hátuk mögött, a szemlélővel szembe fordulva pompás, aranyozott pávák láthatók. A hiúságot jelképező pávák mellett, a ház szélei felé haladva újabb fa következik, ennek törzsét azonban már tekergő kígyók fogják közre. Kígyók láthatók a következő figurán, egy ruhátlan fiatal lány lábai körül is. A lány aranyozott teste lágy, gömbölyded idomaival a kor szépségideálját idézi, jobb lába kissé behajlítva, ezáltal lesz természetes az álló mozdulat. A lány mindkét karját az ég felé emeli, haja lágyan hullámozva omlik hátára, egy kósza tincs szemérmesen takarja el ágyékát. A fák ágai között almákra is bukkanhatunk, így a paradicsomi kert kígyókkal már a bűnbeesést is jelképezi. A frízt a fal felé haladva a jól ismert rókapár motívuma és a páva követi. Természetesen a központi rókapártól indulva ez a mintasor a jobb és bal oldalra is pontosan ismétlődik. Ez a tengelyszimmetrikus kompozíció látható a Levegő madarai, medúzafői és csillagai esetében is.

A ház díszítését a fent leírt két fríz határozza meg, de a köztes díszítőelemekre is érdemes figyelmet fordítani, mert gyönyörű példái a szecesszióra jellemző növényi mintáknak. A növények eléggé idealizáltak, így nehéz őket pontosan felismerni, de a tervező leírásaiból tudjuk, hogy mályvát, napraforgót, liliomot és egy kákaszerű növény leveleit használták fel a díszítéshez. A földszinti ablakok közeiben két liliomot vörös szalag fog ja össze. Az első és második emelet ablakait mályvákból és levelekből alkotott virágfűzérek gipsz díszei keretezik, a legfelső emelet ablakai növénygirlandokat kaptak.

Az egykori Lindenbaum-ház színes mesekönyvre emlékeztet, alakjai mintha csak egy tündérmese szereplői lennének. Azonnal beindítja az ember fantáziáját. A Millenium idején, építésekor azonban koránt sem volt ilyen lelkes a fogadtatása. A közönségnek meg kellett szoknia színpompás homlokzatát, ugyanis ezeknek a ragyogó színeknek a használata nem volt elterjedt. A színek használatáról így emlékszik meg a tervező, Spiegel Frigyes egy korabeli írásában:

Hisz mindnyájan tudjuk, hogy mennyire elszoktunk a színektől, hogy szemünk már föl sem tud fogni egy egészséges színhatást és hogy már régóta vágyódik látni minden valamire való művész a színt házainkon, mely jobbára megvolt az előbbi korok házain is és mely azokról oly hosszú időn át száműzve volt. Természetes tehát, hogy ha már eltértünk a sablontól, e tekintetben is megkísértettük az újítást, különösen mikor bízvást remélhetjük, hogy e kísérletünket a szakkörök rokonszenvvel fogadják. A festékek egyszerű mészfestékek, melyek egy régi recipe szerint túró és tojás hozzákeverése által lettek szilárdabbá és az eső behatása ellen állandóbbakká téve.

(forrás: Lindenbaum házak épületdíszei 1. – Köztérkép
https://www.kozterkep.hu/15741/lindenbaum_hazak_epuletdiszei_1_budapest_spiegel_frigyes_1897.html)

Ismeretlen Budapest: Terézváros rejtett szecessziós csodája, mely világhírt hozhatott volna a tervezőjének | 24.hu
https://24.hu/belfold/2016/06/26/ismeretlen-budapest-terezvaros-rejtett-szecesszios-csodaja-mely-vilaghirt-hozhatott-volna-a-tervezojenek/

Somogyi-Rohonczy Zsófia